1. Bevezetés

Szakdolgozatomban a fénymunkásokat fogom bemutatni, akik egy különleges

közösséget  alkotnak nem csak Magyarországon, hanem saját bevallásuk szerint az

egész világon. A spiritualizmus képviselőiként tekintenek önmagukra, ami egy

olyan vallási mozgalom, mely az Egyesült Államokból indult útjára a 19. században,

és a szellemi fejlődést tartja mindennél előbbre valónak. A fénymunkások célja

ezzel a bizonyos „szellemi fejlődéssel” elérni egy „magasabb tudatállapotot”, amit

„isteni én”-nek neveznek. Számukra ez jelenti az élet értelmét, ezért a

dolgozatomban igyekezni fogok részletesen kifejteni ezeket a fogalmakat.

Tudtommal még senki sem tett kísérletet arra, hogy bármiféle kutatást végezzen a

köreikben, ezért úttörő munkám során igyekeztem minél többet megtudni róluk.

A közösség tagjai ezoterikus tanokat vallanak a magukénak. Ez egy belső körnek

szóló tanítás az emberi lét legmélyebb értelméről, amit korábban csak a

beavatottak tudhattak meg olyan próféták és Mesterek által, mint például Krisna,

Mózes, Buddha, Jézus, és Platón. Ezzel szemben a tömegek exoterikus, vagyis körön

kívüli tanításokban részesültek, ami az ezoterikus tanítások leegyszerűsített

változata volt. (Balogh, 2002) Napjainkban egyre többen mutatnak érdeklődést az

ilyen tanok iránt, ezért sok tanfolyamon foglalkoznak vele, és folyamatosan bővül

az irodalma is. Mivel az ezotéria csak a XXI. században terjedt el Európában, így

még nem létezik tudományos szakirodalma a témának. A már elterjedt nézetek is

nagyon megosztják az embereket. Sokan nem képesek azonosulni a tudományos

tényeknek ellentmondó szemléletmóddal, mások viszont meggyőződéssel hisznek

abban, hogy ezek a tanok viszik előbbre a világot. Én magam a vizsgálat ideje alatt

nem kívánok egyik oldalhoz sem csatlakozni. Azért tartom fontosnak a

fénymunkások gondolkodásmódjának interpretálását, mert a közösségük egyre

jobban bővül. Sajnálatos módon ezt nem tudom hivatalos vizsgálati eredménnyel

alátámasztani, mert nem találtam ilyen jellegű kutatást, viszont az interjúalanyok

számos alkalommal utaltak rá a beszámolóikban. Saját egyházat még nem

alapítottak, de talán egyszer el fognak jutni egy olyan szintre, ahol nagyobb

ismertségük lesz a köztudatban is. Ha nem, akkor az idő múlásával sok kisebb

közösséghez  hasonlóan megrekednek, esetleg el is tűnnek. Ám addig is érdemes

foglalkozni velük, mert sok területen éreztetik a hatásukat. Ilyen terület például az

orvostudomány, ahol egyrészt az orvosok ragaszkodnak a meglévő gyógyszeres

kezelésekhez, mellette azonban párhuzamosan terjedőben van az úgynevezett

alternatív gyógyászat is. Ebbe beletartozik a gyógynövények használata,

homeopátia, aromaterápia, energetikai gyógyászat és még sok más egyéb terület.

A fénymunkások közössége azon munkálkodik, hogy önmaguk jobbá tételével, az

általuk jónak vélt tulajdonságaik előtérbe helyezésével a környezetükre  is „pozitív

hatást” gyakoroljanak. Ez annyit jelent az ő értelmezésükben, hogy szeretnének jó

példát mutatni embertársaiknak a saját tapasztalataikból tanulva. Mindegyikük

alapvető jellemvonása, hogy a jó szándék vezérli a tetteit, ugyanakkor tisztában

vannak saját tökéletlenségükkel. Értem ez alatt azt, hogy nem azért igyekeznek jót

cselekedni, mert ezzel kitüntetett helyet remélnek maguknak életükben, vagy az

általuk elképzelt túlvilágon, hanem a „lelki fejlődésre” helyezik a legnagyobb

hangsúlyt, ami által képesek a mindennapos problémáikat, akadályokat és

nehézségeket egészen sajátos módon leküzdeni. Úgy ítélik meg a mostani

társadalmakat,  mint amiknek tagjai hajlamosak a túlzott önzőségre, a

problémaközpontúságra és általában a kudarcokon való kesergésre. Az ő

közösségük ezzel szemben a pozitívumok keresésébe fektet több energiát.

Együttesen úgy vélekednek, hogy az ember alapvetően a boldogság megélésére

született, így az élet nehézségeiben is a fejlődés lehetőségét látják. Egészen

másként kezelik egy munkahely elvesztését, a betegségeket, halált, mint azok az

emberek, akik nem tagjai vizsgált közösségemnek. Azt mondják, ők nem süllyednek

depresszióba, reménytelenségbe, nem okolnak senkit és semmit az őket ért

megpróbáltatások miatt, inkább megkeresik a problémájukban rejlő tanítást, hogy

a lelkük  fejlődhessen általa.

Állításuk szerint közvetlen módon csak akkor adják át az ezoterikus tanaikat,

amikor valaki élénk érdeklődést mutat a nézeteik iránt. Amennyiben ez nincs meg,

úgy csendes „szolgálatot” teljesítenek, ami abból áll, hogy jó példával járnak a

közvetlen és közvetett környezetük előtt egyaránt. Szerintük nem erőltetik rá a

hitüket senkire, nem toboroznak követőket, sőt még egymással sem állnak szoros

kapcsolatban. Az egyéni igények teszik függővé, ki mennyire vesz részt a közösség

életében. Az egyik interjúalany például saját bevallása szerint elvonultan éli az

életét, míg egy másik lelkesen mesélt a baráti társaságáról. Úgy gondolják,

nincsenek elvárásaik egymással szemben, a közösségen belül nincsenek

kötelezettségek, aminek meg kellene felelni, vagy például anyagi hozzájárulás a

tagok részéről. Az igazi összetartó erőt az a „közös tudatállapot” jelenti számukra,

ami az interjúalanyok beszámolói alapján önmaguk és mások boldoggá tételét

szolgálja.

Kutatásom a kulturális antropológiához áll legközelebb, mert egy olyan közösség

vizsgálatát tűztem ki célul, amely sajátos világnézetével elkülöníti magát másoktól.

Boglár Lajos (2005) úgy fogalmaz, hogy a kulturális antropológia az emberek

vizsgálatával foglalkozó tudományág, ami nagy hangsúlyt fektet a terepen végzett

vizsgálódásra, vagyis a megfigyelt közösséggel való együttélésre. Főbb kutatási

területei például a nemi szerepek, a társadalmi viselkedés, rokonsági kapcsolatok,

ideológia és vallás kérdésköre. Mindezt az adott közösség kulturális keretei közé

ágyazva elemzi.

Az antropológiai megfigyeléseim bemutatása mellett három lehetséges hipotézist,

vagyis három tudományos feltevést is felállítottam. Ezek közül az egyik a közösség

fogalmának értelmezése, amire azért volt szükség, mert a fénymunkások nem

állnak állandó kapcsolatban egymással. Ebben a formában igen laza

kapcsolathálónak  mondható az övék, ami felveti a kérdést, vajon a közösség

fogalom tudományos definíciója megállja-e a helyét az ő esetükben. Gergencsik

Eszter (1987) és Vercseg Ilona (2001) összefoglalóit vettem alapul ennek

vizsgálatához, amikben egymástól függetlenül egyaránt a csoport fogalmával

hasonlítják össze a közösség fogalmát. Ebből kiindulva igyekszem megtalálni a

helyes fogalomhasználatot.

A következő hipotézisem az identitás, más szóval az önmeghatározás témakörbe

tartozik. Mivel nem volt lehetőségem résztvevő megfigyelőként (Babbie, 2003)

nyomon követni egy fénymunkás teljes fejlődését a közösségbe lépéstől egészen a

„kiteljesedésig”, ezért az identitásra vonatkozó kérdésekkel próbáltam további

információk birtokába jutni. A következő kérdéseket tettem fel a közösség

tagjainak. Érzése szerint megváltozott-e a személyisége, amikor a közösség tagjává

vált? Ha igen, miként változott meg, és milyen irányban? Miként értelmezi az Én és a

Mi fogalmakat? A válaszok elemzése során László János (1999) – az MTA egyik

doktorának – kutatásaira támaszkodtam. Elsősorban arra a kérdésre kerestem

választ, hogy mi motiválhatja az egyént, amikor csatlakozik valamilyen

közösséghez.

A harmadik hipotézisem a vallás fogalmának definiálására vonatkozik. Vizsgált

közösségem mereven elzárkózik attól, hogy bárki vallásként értelmezze a hitüket,9

mivel ők sem tekintik vallásnak. Ugyanakkor elképzelhetőnek tartottam, hogy a

hitük rendelkezik olyan elemekkel, amiket tudományosan egyértelműen a vallás

kategóriájába lehet sorolni. Ehhez több neves szociológus (pl. Andorka, 1997,

Giddens, 1997), néhány antropológus (pl. Geertz, 1994) és egy vallástörténész

(Eliade, 1987) vallásdefiníciói szolgáltattak alapot.

A teljes szöveg letöltése Pdf formátumban: Recsei Petra Kaludia – Fenymunkasok