ELŐHANG

Sokszor tapasztaltuk már, s történeti múltunk is számos helyzetben igazolta: kampánykedvelő lélek a magyar. Éppoly hevült kedvvel hajlamos forradalomra és kiegyezésre, vígságra és búra, mint munkaversenyre és lógásra, gyűlöletre és barátságra. S úgy tűnik: kampányosan szerződünk történelmi barátságra és uralkodószolgálatra, „nemzetközi szolidaritásra” és engedélyezetten ellenzéki megmozdulásra, sőt, kampányszerűen alkotunk múlt-, jövő- vagy éppen ellenségképet is.
Most ismét korszakosan „erdélypárti” hangulat van – nem először az évszázadban. Fennkölt és megokolt tiltakozás viharzik szét 1988 tavasza óta a romániai településpolitikai tervek ellen, melyek magyarlakta közösségek százait is veszélyeztetik az erőltetett modernizáció romániai útjának mai szakaszán. Ám még mielőtt a legcsekélyebb elképzelésünk lehetne arról, hogyan találhat alkuképes hangot a két kormány, s hogyan menthető, ami még menthető, már könyvek tucatjai és újságcikkek sorozatai jelennek meg, kiállítások nyílnak és együttérző akciók hullámai mozgatnak meg nagy tömegeket Erdély ügyében. Nehéz malomköveket hajítunk messzire, pedig ki tudja hol állnak meg… S akkor is ilyesfajta indulatos, kampányos igyekezettel működünk, ha tudván tudjuk (s rendszerint a fellebbező megmozdulások szervezői és résztvevői sejtik a legpontosabban), milyen valódi retorziókat válthat ki mindez a romániai vezetésből, illetve milyen megállíthatatlan buldózereket indít el ilyesmi a romániai nemzetiségek ellen.

A sokaktól és hirtelen előkerült, több kiállításnyi erdélyi fotóanyag, a filmek és könyvek sokasága, az apró hírek és a monumentális elemzések feltolulása persze járhat azzal a haszonnal is, hogy az évtizedek óta tabu-téma Erdélyről és a romániai magyar kissebségről kimerítőbb képünk kerekedhet hónapok alatt, mint amilyet az elmúlt évtizedek kínáltak. Ez azután fölhangolhat újabb és fenekedettebb indulatokra, józan és értelmes belátásokra is. Történelmi utunk kampányközi hullámvölgyei mindig adtak arra alkalmat, hogy elemző-értelmező szándék csitítsa valamelyest a kampányffyak vehemenciáját. Az Erdély-kérdésben most bekövetkezett hír-dömping persze korántsem jelenti még azt, hogy egybehangzó kormányzati és társadalmi állásfoglalás született. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy mást jelent az Erdély-probléma Bolognában, Biafrában vagy Bakuban, mint Békéscsabán, s más felhangjai vannak pesti értelmiségiek között és kispesti nyugdíjasok között, meg aztán más következményeivel kell számolni a magyar lakás- és munkaerő-gazdálkodás szemszögéből, mint a romániai magyarságemésztő politika intézőköreiben. Mindezektől függetlenül „téma lett” az „édes Erdély” munkapadnál és kocsmában, autóbuszon és csépléskor, minthogy fölbátorította számos esemény az embereket…

Ez a könyv nem ilyen bátorítás, nem kampány terméke, hanem hosszas aprómunkáé. A benne foglalt dolgozat(ok) egy kelet-európai várostípusokat rendszerező kutatás háttértanulmánya(i), s valamiképpen előmunkálatai a bukaresti magyarság kisebbséghelyzetét leírni szándékozó kutatásnak. Nem vitaanyag tehát, bár nyilván vitatható itt-ott, s nem is kiáltvány, bár remélhetően sokakhoz szólhat majd. Műfaját tekintve talán leginkább szociológiai szempontú sajtóelemzésnek nevezhető: a romániai magyar nemzetiség helyzetváltozásának tükreként lapoztam végig a rangos és építő hagyományú Korunk folyóirat 1957-től újrainduló számait, 1986 decemberéig. Dolgozatom tehát nem ma készült, s az eltelt másfél esztendő alatt sok minden történhetett, amire talán nem terjedhetett ki a figyelmem, vagy amit utólag, „beteljesült jóslatként” beleírni már nem lenne sportszerű. Itt nem csupán arra gondolok, hogy javulhatott vagy rosszabbodhatott a romániai kisebbségek léthelyzete, hogy számszerűen szinte évente duplájára nőtt a Romániából kivándorló és Magyarországon letelepedési engedélyt kérők száma (1985 = 1709, 1986 = 3284, 1987 = 6499), vagy hogy fokozódott a magyar nemzetiségnek Románia határain belüli szétszóródása, tehát módosultak a helyi lakosság etnikai létszámarányai is stb., hanem azt gondolom, hogy készülhetett Románia válsághelyzetéről esetleg több nyugati elemzés is, amelyben az általam vizsgált folyamatról van szó. Ilyeneket egyelőre nem ismerek, de olvashattam egy szerzői munkaközösség alapos dolgozatát, mely a romániai magyar kisebbségről készült és vitára került a Jurta Színház-beli Magyar Demokrata Fórumon, 1988. március 6-án (Joó Rudolf et. al. 1988).
Itt kell megjegyeznem: nem vagyok nemzetiségkutató, sem hungarológus, sem történész. Szociológus vagyok, akit a társadalmi folyamatok mögöttesei, eredői, okai és emberi következményei izgatnak, s akit a romániai helyzetkép elsősorban a helyi társadalmak közösségi élete és az etnikai tudat szabadság-feltételei szempontjából érdekel. Ezért, bár eredeti írásom szociológiai szárazságát néhol publicisztikusabb fordulatokkal próbáltam „fogyaszthatóbbá” tenni e kötet kiadása előtt, az eltelt másfél év alatt nem törekedtem olyasfajta aktualizálásra, mely elemzésemet a „buldózerpolitika” mai konkrétumaihoz köti. Az olvasó tehát egy „tegnapi” munkát vesz kézbe, melyből kiderül, mennyire nem a hírlapi kampányok és az utcai szórólapok szintjén „aktuális” a települések fölszámolásának politikája és az ellene kelt nemzetközi tiltakozás. Tudomásul kell vennünk, hogy minden látszat ellenére sem a magyar, sem a román, sem a nemzetközi tudományosságot nem érhették váratlanul a tavaszi események, s éppígy a politikai vezető köröket sem, hiszen az előzmények, a mozgásirányok háttere és összefüggésrendje régóta tartó folyamattal magyarázható. Ez év tavaszán, e folyamat „végpontján”, a leomló székelykapuk rémképét látva, elemi erővel indult az a jobbára spontán fölháborodás, amelynek nincs rálátása az előzményekre, s ezért olyan feszültségeket hordoz, melyek a politikusok mulasztásait, a több évtizedes ráhatás- és megegyezésképtelenség bűnét szikráztatják föl, anélkül, hogy „rendszertipikus” jelenséget látnának meg a romániai eseményekben, s a tervbe vett 8000 falu letarolása mellé fölidéznék a hazai területrendezési-településfejlesztő szándékokat is. Könyvemben ezért – a Korunk cikkeinek értelmezéstechnikai nehézségeivel birkózva, a romániai magyarságot érintő urbanizálódási folyamat problémáinak részletezésére koncentrálva – vázlatosan kitérek néhány olyan kérdésre is, mely a kelet-európai régió urbanizációs sajátosságait érinti. Felfogásom szerint ugyanis a környező országok településfejlődési trendje jellemző hasonlóságokat mutat: a területi és települési autonómiák szabadság-feltételeit korlátozza (valamelyest eltérő módon) minden szocializmust építő ország. Pedig a demokratikus hatalomgyakorlásnak ez az egyik legfőbb próbaköve a modernizálódás folyamatában (A.GERGELY András 1988a, 1988b, 1988c).

Az általam földolgozott cikkek elsősorban a Korunk és a Korunk Évkönyvek településpolitikai, urbanisztikai, társadalom-néprajzi, közigazgatási és szociokulturális témájú írásai voltak, s az én olvasatomban a nemzetiségi léthelyzet és az urbanizálódás igen szorosan összefügg. Lehetségesnek tartom, hogy az Utunk vagy A hét hasábjairól más összegzést adhatnék, mint ahogy a (lényegében elérhetetlen és ellenőrizhetetlen) statisztikák vagy a szokásnéprajzi munkák elemzése is kínálhat esetleg más összképet, de mindezek átvizsgálása és összevetése engem már meghaladó, tudományos team-et igénylő feladat. De mert a tanulmányomhoz olvasott mintegy kétszáz folyóiratcikk csupán mozaikos, több ponton hiányos tablóvá állt össze, kiegészítésük kedvéért (illetve az árnyaltabb folyamatábra megrajzolása céljából) fölhasználtam számos szakkönyvet, amelyek többsége ugyancsak Romániában jelent meg, ottani adatokat használ, tehát nem mondható róluk, hogy „irredenta”, románellenes vagy szocializmus-ellenes nyugati forrásokból építkeznek, vagy „átkos imperialista”, „magyar soviniszta” befolyás alá kerültek szerzőik. Utalok végül néhány nálunk kiadott forrásmunkára is, melyek a nemzetiségi-kisebbségi közérzetre, hogylétre, életminőségre, kultúrára irányítják a figyelmet, tehát szociológiai értelemben kerekebbé teszik az etnikai vagy urbanisztikai kérdéskört. De mindezekkel együtt sem hiszem, hogy minden, a tárgyra vonatkozó forrást kimerítően földolgoztam, úgyhogy kérem az olvasót: tekintse munkámat csupán újabb indításnak a kisebbségi magyarság problematikájának alaposabb megismerése felé.

Célom nem a föllebbezhetetlen tudományoskodás, hanem az értelmező, számvetésre késztető első közelítés, és főleg a megértés segítése.

Budapest, 1988. augusztus 27.

A teljes szöveg letöltése: Antroport Konyvek 5

Antroport könyvek

Kiadja az Antroport, Budapest.

ISBN 978-963-08-8576-8

Szaktudományi partner: Magyar Kulturális Antropológiai Társaság

Etnoregionális Műhelye, ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszék

Felelős szerkesztő: A.Gergely András

Felelős kiadó: Lakatos Dóra