Antropolitikai és antipolitikai tétovázások – Válogatott tanulmányok és reflexiók – 1. (2013)

konyv1

 

 

Előhang egy kihíváshoz

Szinte sejdíthetően meglepő, meghökkentő egy ilyesfajta könyvcím… Mintha bizony provokálna azzal, hogy önmagukat ekképpen definiáló tudásterületek talán nincsenek is. Vagy mintha az antro- és anti- (látszat-)alliterációja átfoghatná vagy sejdíthetné azt a vegyességet, amit azután a kötet írásai, előadások és reflexiók füzére, esszéformán körbejárt vagy publicisztikai könnyedségűre alakított szövegek válogatása kínál…

A teljesebb körű mérlegeléshez annyit – már előzetesen is – érdemes belátni, hogy az „antropolitikai” álfogalomba burkolt sugallat, antropológia és politika határán föllelhető érdeklődés éppúgy politikai, mint antropológiai, azaz legfőképpen politikai antropológiai lehetne. Ez a tudástér azonban ha részben (és korszakosan) különbözőképpen meghatározott is az emberi társadalmak kulturális antropológiai megközelítése és a politikatudományok érdeklődés-iránya felől, még korántsem találta meg besorolhatóságát a társadalomtudományi diszciplínák között. Antropológiai politika még (szerencsére) nem létezik, politikai antropológia azonban már részben igen – noha nem könnyen körülírható módszertani és tematikai összefüggések révén. Amikor ugyanis a nyugat-európai /angolszász és francia/ antropológiai gondolkodás a vizsgált vagy megérteni próbált társadalmak politikai dimenziói felé fordult, különböző (de eredendően más-más tudományterületekről érkező) kutatói érdeklődésnek próbálták megfeleltetni. A korai (19. század közepétől a 20. század derekáig jellemző) politikai antropológia rendszerint az Európán és Újvilágon kívüli népek, terek, társadalmak „politikai” berendezkedését emelte érdeklődése fókuszába, melyben is rendszerint meglelte a joggyakorlat, az erőszak, a törzsi háborúk vagy koalíciók, a törvénykezés és büntetés, a „jogi típusú” normák rendszere, a mikro-szintű döntéshozatal vagy az „állam alatti szintű” társadalmak kívülről is definiálható rendszerének sajátosságait. A későbbi, az elmúlt 50-80 évet jellemző elemzési, feltárási és értelmezési tartomány azonban javarészt abban tért el az elődök tudománytörténeti szempontjaitól, hogy nem a modern kori polgári fejlődésben kialakított politikai intézményrendszer elemeit, normáit, szabályszerűségeit és intézményeit kívánta összehasonlítani „a primitívek” világával, hanem egyfelől átvett és alkalmazott egy megismerési és határolási fogalomrendszert, melyet a 20. század második felének filozófiai, társadalomlélektani, kultúraelméleti, vagy épp közléstudományi-kommunikációelméleti törekvései forgalmaztak, másfelől pedig kiterjesztette saját kereső szempontjait a „nempolitikai politikák” felé. Azaz: helyzetábrázolások mellett narratívákat, reprezentációk mellett szimbólumokat, struktúrák mellett funkciókat, megjelenített mellett fedésben maradó hatásokat, intézményesült világok mellett stratégiákat, szabályok mellett eltéréseket kívánt fölfedezni inkább, interpretációk körül diskurzusmezőket talált, hierarchiák mögött értékrendeket, magatartások mögött politikákat, politikák mélyén értékeket és normákat, víziókat és rejtelmeket. Csepeli György például ezeket (vagy legalább egy részüket, ma talán a legjellegadóbb tüneményeiket) „A politika anatómiája” címen tekinti át, a szimbolikus antropológus Victor Turner rituálékban és drámákban megjelenő formákat mutat ki, a bölcselő író Elias Canetti a falka és sereg, tömeg és uralmi paranoia világában lel adekvát magyarázatokat, a politikai pszichológus Lányi Gusztáv a személyes és társadalmi életanyag kognitív pszichológiai interpretálása révén lát korszakos sorsmodelleket, Claude Rivière a politikai liturgiákban fogalmazza meg a folytonos uralmi kondíciókat, de az állam intézményesült és rendies működésének eltérő interpretációi ma már a kultúraközi intézményesültség „szoftvereit” és a karizmatikus hatalom szakrális viszonyrendszerének globalizálódását is körülírják az elemzők optikáján át.

Egyszóval akkor, midőn „a” politika már nem az, ami volt, s kérdéssé vált az is, volt-e egyáltalán „az” (volt-e egynemű-egylényegű bármikor is és bárhol is…?), akkor szinte képtelen kaland immár „nem-politikául” elbeszélni mindazt, ami sosem (volt és lesz) tisztán „politikai”, s egyre kevésbé lehet a politikai tudományok java részét pártfüggetlen teoretizálásnak, vagy még ennél is kevésbé empirikusan érvényes élményközpontú feltárásnak nevezni. Annál is inkább, mert az antropológiai megközelítés impresszió/intuíció/interpretáció szempontú, „émikus” nézőszöge, azaz: esemény- és élményközvetlen telítettsége mind harcosabban kezdi kivívni önnön elfogadtatását abban az akadémikus tudásmezőben, ahol semminek nem lehet „emberszaga”, mert akkor már elvitatható az „objektivitása”…, s így a politikai tudományok már kevésbé minősülnek tudománynak, amint kiderül, hogy politikaiak is… Ennek – mint helyzetnek, állapotnak, vitatható nézőpontnak, belátható értékelési és narratív dimenziónak – már csak akként lehet antropológiája, ha igyekszik antipolitikaivá is lenni mellesleg, elhatárolódni attól, hogy haszonelvű vagy emberellenes belátásokat az uralmi racionalitás és univerzális jogosítványok ürügyével megtűrjünk a magunk életvilágában.

Vissza- vagy rákérdezhetne az olvasó: miért is kell „anti”politikaivá lennie annak, aki politikával foglalkozik…? Válaszom nemigen van rá. Illetve nem más, mint az, hogy részben mert a hazai politikatudomány közelmúlt három évtizedében sok korábbi önérvényesítő és tudományos közszolgálati funkcióban megerősödő politikatudományi területei az elmúlt két-három évben egy riasztó pragmatizmus áldozataivá lettek. Na, nem mindegyik ága, de egyazon akadémiai intézményben, ahol a rendszerszintű vizsgálat a véleménykutatással, politikai magatartások belátási kísérletei a pártprogramok elemzésével, bank- és védelempolitika, nemzetközi politika és helyi igazgatás, jóléti politika és agrárpolitika, szimbolikus politika és nyilvánosságkutatás, narratív elemzés és közpolitikai intézménykutatás egyaránt helyet kaphatott, s megtűrt volt a kisebbség-, etno- vagy fejlesztéspolitikák számos átlátási kísérlete is, egycsapásra (egyetlen utasításra) megszűnt mindez, s helyette az állampolitikai ígéretkutatás, stratégiai véleménykutatás és jókormányzati igazgatás kapott prioritást, az akadémiai haszonelvűség, a tudásipari termelési gyakorlat mentén. Ez egyre harsányabban hiányzó tudományos autonómia, helyette a fenntartási és öneltartási pragmatikusság készséges-kénytelen elfogadása úgyannyira átírta a szaktudomány szótárát és narratív eszköztárát is, hogy abba a nempolitikai politikák már aligha férnek bele. A látásviszonyok és megértéshorizontok efféle szűkülése azonban – szerénytelen megítélésem és belülről fakadó vizsgálódó készségem szerint – roppant módon hiánytermékké teszi a korábbi narratívákat, s ezek közt azt is, amit a politikai antropológia éppen napjainkra igen szélesre nyílt optikai átmérője talán nem is képes szűk fókuszú részelemzések közelnézetévé tenni. A magam tematikus esetelemzései, látleletei, de még példái és elbeszélő módjai sem nélkülözhetik a közelnézetet, sőt belülnézetet, de egyben annak kitágult körvonalait sem, ami körülveszi magát a diszciplínát, az egymást is átható kortárs és tradicionális narratívákat, a résztvevő megfigyelés melletti komplexebb kép megalkotásának szándékát, /textusokat a kontextusok között/, s másik oldalán, a megjelenítés, az interpretációk interpretációja révén a közérdekű, olykor publicisztikai, máskor szakmai nyilvánosságot is megérinteni próbáló megfogalmazásokat. E konfúzusnak tetsző, rálátást és belátást egyaránt normává avató motiváltságot mostanában már kevésbé egy karcos keménységű politikatudomány, s inkább egy szimbolikus politizálásra nyitott narratív politika-értelmezés tónusában képzelem el életképesnek. Sőt, ha egyáltalán jogosnak, érvényesnek gondolom a politikáról való beszélést, azt is inkább a történeti, rituális, nyelvi, kultúraközi transzferek, a politikai kultúra csoportközi hatásainak leíró és megjelenítő, konzekvenciáiban pedig történeti léptékű jelenségekre is fölfigyelni képes, felelősen elkötelezett tudományművelésben vélem megkísérelni. Ezt a „programos”, távolságtartóan bennfentes, motiváltan elkötelezett és morálisan is felelős politikatudomány formájában látom kivihetőnek vagy indokoltnak. Írásaim java részében nyoma sincs a haszonelvű és nyereségre éhes szaktudományi irányultság szándékának, eszközeinek, pártpolitikai vagy uralmi intézmény számra elvégzett „szakvéleményezésnek”. Sőt, ha lehet ilyesmit távolságtartóan „elutasítani”, azt is leginkább az antipolitika morális pátoszával kívánom beteljesíteni. Mindezt talán a politikai és közgondolkodási szerepét, morális fennségét tekintve korántsem vitatható Konrád György szavaival szeretném jellemezni, mintegy elorzott mottóként azokhoz az áttekintő-beavató, szövegeket és környezetüket egyformán hangsúlyozó fogalmazványokhoz, melyeket az utóbbi évek publikációiból alább összeválogattam.

„Az antipolitika: a politikai osztály hatalmi monopóliumának a tagadása. Politika és antipolitika viszonyát képszerűen úgy láthatjuk, mint egy két hegy viszonyát. Egyik sem nyomulhat a másik helyére, egyik sem szüntetheti meg, egyik sem helyettesítheti a másikat. Ha a politikai ellenzék kormányhatalomra kerül, az antipolitika az új kormánnyal szemben is megőrzi távolságát és függetlenségét. Még akkor is, ha az új kormány rokonszenves emberekből, talán barátokból áll; sőt, akkor van csak igazán szükség erre a függetlenségre és távolságra. Az antipolitikus gondolkodásában nem ’politikus’. Nem kérdezi magától, hogy célirányos, hasznos, politikus dolog-e éppen most nyilvánosan kifejteni a véleményét. Az antipolitika a vezetés titkolózásával szemben a nyilvánosságot jelenti, a társadalom közvetlenül – a civil bátorság útján – gyakorolt hatalmát, amely meghatározása szerint lényegében különbözik az állam mai vagy jövőbeli hatalmától…” (Konrád 1989:352).

A kötetben helyet kapott „turkálmányaim” a nyilvánosság elérését kívánják szolgálni, egyúttal tépelődő, de empirikusan annál hitelesebb látleletet próbálnak nyújtani a bennünk és körülöttünk egzisztáló világról. Kiragadott, mintegy válogatott írások abból a végtelen halomból, amit rendszeresen előállítok. Hordozzák részint a háttértanulmányok, olvasmányok, összhatások lenyomatait, részint a kultúraközi és tudományközi átjárások-áthallások kölcsönös megértési szándékát is. Nem utolsósorban korábbi munkáimmal, más könyveimmel összhangban – ha ugyan ez nem méltatlan öndicséret… De olykor szemben is velük, meghaladva vagy átírva nézőpontokat, változtatva a tekintet irányán, a fókuszponton, s azon is, ami még méltó kritikai távolság a választott témakörökben, tépelődő belátások és empirikus élményvilág kölcsönhatásából fakadó pillantás lehetősége. A pillanatnyi állapotok között e pillantásnak sem súlya, sem hatása nemigen lehet, de legalább azt a tévképzetet sem erősíti, hogy aki politológiával foglalkozik, az döntéshozónak, útmutatónak, prófétai rangú „megmondóembernek” mutatkozhat. Kutatóként ugyanis inkább a kérdéseket, s nem a pragmatikus válaszokat tekintettem súlyozhatónak, továbbvihetőnek, érdemesnek. Így hát, aki másabbat/többet vár, annak vissza kell pillantania, önmagára, önmagunkra, egymásra, a pillanatok múlására és érvényességére is. Ehhez is autonómia kell, a Konrád György-i értelemben véve, a válaszadó merészségével, sőt személyességével. Nem próbálok tudományos személytelenségbe burkolózni, „kinézni valahogy”, úgy tenni, mintha…

Összegzéseim ennél jóval kevesebbek, szikárabbak vagy esetlegesebbek, ahogyan az antropológiai gondolkodás története is igazolja ezt: mások más kultúráját belátni, másságát megtisztelni, sajátlagos értékeit fölfedezni kockázatos egyfelől, de én-érvényű is, kutatótól függő is másfelől, ki a „megkövült gondolatok terhe alatt” nem kíván rogyadozni, hanem vállalja esetlen és esetleges közvetítő szerepét…

Az itt következő tanulmányokat és reflexiókat a szerző az MTA Politikatudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként és az ELTE Társadalomtudományi Kar kulturális antropológia tanszékének oktatójaként írta. E kettősség alighanem érzékelhető, sőt nehezen összesimítható az elemzések-áttekintések többségében, emiatt mintegy „köztes” területen, interdiszciplinárisan hangzanak esetenként. Hasonlóképpen van a befogadók oldalán is: a politológusok (többségükben) nem pártolják és nem is igen ismerik az antropológia közelségét a választott témakörhöz, közösséghez és feltárásmódhoz, az antropológusok pedig azon csudálkoznak, hogyan lehetséges élő és érzékeny társadalmi közösségekről oly mereven, elvont távolságból bármit is beszélni a rokon tudomány szótárával. Kétségtelen célom e két tudástartomány közelítése, vagy legalább bizonyos „átlátások”, áthangzások elfogadtatása, késztetése. Az azonban már az Olvasóra vár, döntsön, mikor és melyik ad alkalmat, melyik biztosít alapot a közelebb kerüléshez, a megértéshez, belátáshoz, elfogadáshoz…

A. Gergely András

 

A teljes szöveg letöltése: Antroport konyvek1(1)

 

Antroport könyvek

Kiadja az Antroport, Budapest.

ISBN 978-963-08-8576-8

Szaktudományi partner: Magyar Kulturális Antropológiai Társaság

Etnoregionális Műhelye, ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszék

Felelős szerkesztő: A.Gergely András

Felelős kiadó: Lakatos Dóra