Ilyés Zoltán – A kulturális kontaktzóna történeti változásai a Székelyföld keleti peremvidékén, az egykori Csík megyében

Bevezetés

Áttekintésünkben a történeti Csík megye etnikai térszerkezetének, kulturális kontaktzónáinak változásait kívánjuk bemutatni a népszámlálási adatokkal és egyházmegyei sematizmusokkal jól dokumentált 1850-1944 közötti időszakban. A részletes községszerinti adatsorok és a telepek helyenként rendelkezésre álló adatai segítségével megkíséreljük térbelileg megragadni a Csíkba betelepült román, valamint az örmény és zsidó népesség akkulturációs és asszimilációs folyamatait. Az akkulturáció a kulturális antropológiától kölcsönzött definíciójának bevezetése azért tűnik szükségesnek, mert egy adott kisebbségi etnikum – esetünkben a Csík-székre zömmel a 17-18. században betelepülő románság – kulturális kontaktusok révén kapcsolatba került a többségi etnikummal, amelytől különböző értékeket, szokásokat, viselkedési normákat, nyelvi elemeket, kézműves- és agrártechnikákat, intézményeket, mentalitást vett fokozatosan át, és beépítette azokat saját struktúrájába. Ez még nem jelent teljes beolvadást, de elvezethet az asszimilációhoz. Bár az etnikumok közötti „határok” nem egyformán „átjárhatók”, az akkulturáció legtöbbször kölcsönös, a többségi népcsoport is vesz át kultúrelemeket a kisebbségtől, amit vizsgált területünkön jól bizonyítanak a székelyek román kölcsönszavai, az állattenyésztés technikái és terminusai, vallási és temetkezési szokások, babonák. Ez a kölcsönös folyamat különösen erős a hagyományosan nyelvhatároknak nevezett, példánkban inkább kulturális kontaktzónáknak tekinthető területeken, amelyeket igyekszünk földrajzilag elkülöníteni.

Az akkulturációt, annak lokális változatait igen nehéz pusztán a népesség demográfiai, anyanyelvi, nemzetiségi, vallási statisztikái alapján kimutatni. Itt jobbára a vallás és az anyanyelv, valamint az anyanyelv és a nemzetiség számbeli különbsége, a magyarul tudás aránya, a társadalmi és térbeli mobilitás erőssége, a bizonyos vagyoni kategóriákban és foglalkozási ágakban való alul- vagy felülreprezentáltság szolgálhat információkkal. Az utóbbi adatok többnyire nem községsorosan, hanem megyei összesítésben jelentek meg. Az akkulturáció fokára következtethetünk az egyházi összeírások és a népszámlálások vallási adatainak ütköztetésekor vagy az egyházi anyakönyvek vizsgálatakor, hiszen a vegyes házasságok aránya, az endogámia/exogámia foka jelezheti egy közösség kulturális-nyelvi beolvadását vagy éppen megmaradását, izolálódását. A 19. század utolsó évtizedétől gyarapodó vallás- illetve esetünkben rítusváltoztatások az asszimiláció definitív jellegére utalnak, hiszen a nemzetiségi kérdés kiéleződésével fokozatosan előítéletekkel telítődő, etnikai sztereotípiáktól sem mentes többségi környezetben, a nacionalista diskurzusban egyre inkább részt vevő, az eredeti liturgikus nyelvhez végsőkig ragaszkodó görög katolikus klérustól elidegenedve, többen igyekeztek a származásra utaló „legkonzervatívabb” bélyeget is eltüntetni. Ebben a sorban említendő még a névváltoztatás, amely Csík vármegye román eredetű rurális lakosságát kevésbé, a jóval heterogénebb rekrutációjú megyei tisztviselő és alkalmazotti réteget jobban érintette. Megjegyezzük, hogy az egyes kultúrelemek elterjedéséről nagy számban készített néprajzi térképek és a nyelvjárási atlaszok is fontos adalékkal szolgálhatnak az akkulturáció/asszimiláció területiségére.

Munkánk végén a telepek szintjéig lebontott 1910-es adatsorokon túl más indirekt bizonyítékokkal kívánjuk meghatározni, területileg finomítani azt a kevert műveltségű zónát, ahol a kulturális-etnikai kevertség a legerősebb. Itt szükséges figyelembe venni a nem feltétlenül etnikumhoz kötődő lokális identitásokat, a közjogi, birtokjogi helyzet identitásképző, identitásalakító erejét is. A 19. században kibontakozó nacionalizmus óta a mindenkori etnikai-politikai-kulturális elit – Csíkban is – igyekezett a „lebegő”, ide is – oda is tartozó, kettős identitású, az akkulturáció különböző fokán álló közösségeket a maga nemzeti oldalára csábítani vagy kényszeríteni. Tették ezt változatos eszközökkel: települések adminisztratív átsorolása, szolgabíróságok, körjegyzőségek „optimális” kialakítása, adminisztratív izoláció, egyházközség szervezések, egyházigazgatási átsorolás, papi államsegély megvonás/megadás, névelemzés alapján történő egyházi átsorolás, állami tannyelvű iskolák létesítése, a felekezeti iskolák tanítói államnyelv tudásának ellenőrzése, az „államvallás” preferálása a munkahelyeken, kulturális szervezetek (EMKE, ASTRA) missziói, olvasókörök szervezése, név- és helységnévváltoztatási kampányok, gazdasági kényszer. Ezekre mindig megtörtént a gyengíteni kívánt fél, sokszor „fogadatlan prókátorainak” önmentő ellenakciója, mintegy versengés bizonyos területekért, csoportokért. A fenti akciók „területi szórásáról” a megyei közéletről nagy terjedelemben tudósító helyi lapok áttanulmányozása során kaptunk képet.

 A teljes szöveg letöltése Pdf formátumban: Ilyes Zoltan – A kulturalis kontraszt