A totális társadalmi tények mint térhasználati és identitásmódok (Rövid áttekintés a helyi tudás tartalmáról)

           Egy interdiszciplináris megközelítést szeretnék itt felvezetni – nem mintha ezzel a kisebbségi kérdések iránt érdeklődőket meglephetném, hiszen a tanulmányok széles földrajzi horizontja és diszciplináris sokszínűsége ezt eleve ígéri is. Megközelítésmódom annyiban interdiszciplináris, amennyiben a kisebbségtudományok is azok. A szóban forgó tanulmányok tematikái alapján hol történetszociológiai, hol politikafilozófiai, megint másutt térföldrajzi vagy szociálgeográfiai problematikákkal nézhetünk szembe. Saját közelítési szempontom hármas fonatú: részben kisebbségszociológiai, részben politikai antropológiai, részben pedig téridentitást körvonalazó.
           Abból indulok ki, hogy a települési szintű, térben és identitásban kifejeződő társadalmi viselkedésmódok nem tekinthetők úgy, mintha távolról néznénk és kategorizálnánk őket, hanem róluk beszélve csakis úgy érthetők meg vagy értelmezhetők, hogy megjelenési formáikat, reprezentációjukat éppoly valóságosnak tekintjük, mint materiális formáikat (így például a nyelvhasználatot, a régióépítési stratégiákat, a migráló tömegek útvonalát vagy a demográfiai tényeket). De bevallható problémaként jelentkezik az is, hogy számos helyzetben nem reprezentálódik, valami okból nem mutatkozik az identitás olyan látványosan, hogy lenyomatait sorra vehetnénk. Kiindulópontom az a jelenség, amelyet a szociológus Émile Durkheim "társadalmi tényeknek" nevezett, s kortársa, Marcel Mauss pedig "totális társadalmi tényekként" elemzett tovább. Igen durván leegyszerűsítve ehelyütt azt, amit az ismeretszociológia, a társadalmi változókból és konvenciókból szellemi javakat megismerni próbáló elméletalkotás, valamint a társadalmak komplexitását antropológiai nézőpontból megérteni próbáló kutatók prózaian csak "kultúrának" neveznek, nem úgy fogom itt tárgyalni, mint valamely "univerzális kiterjedéssel" jellemezhető fenomént. Hanem arra teszek kísérletet, hogy hozzávetőleges igazságokként tüntessek fel olyan megállapításokat, amelyek a kisebbségi létben az önszervező törekvések mögött húzódnak meg (vagy legalább tételeződnek). Azt veszem ugyanis alapul, hogy minden kisebbségi közösséget valahol és valamennyire egy ethosz éltet, másként szólva olyan elfogadott, egyénenként "belsővé tett" normarend, amely életszervező elvként funkcionál. Nem erkölcsi maximáról van itt szó, nem is valamiféle új hitelvek központi fogalmáról, hanem olyan, az életvalóságot sokoldalúan meghatározó társadalmi tényről, amelynek megismerésében az empirikus mutatóknak fontos szerepe vagy bizonyító ereje lehet, de ezek mellett éppoly fontos a társas életvezetést szabályozó helyi tudástartalmakösszehangoltságát megismerni, illetve ennek megértése során az adatszerűen nem rögzíthető összefüggések és kölcsönhatások komplexitásának átlátására kísérletet tenni.