A raygam-ok neotribalizmusa - Politikai antropológiai esettanulmány

Az antropológiai kutatás meglehetősen sok módszertani szempontból eltér a szociológiai, szociálpszichológiai, történeti vagy térségi-regionális kutatásoktól. Már önálló tudományterületté is úgy lett, hogy saját nézőpontját a többi társadalomtudományhoz viszonyítva határozta meg, módszertanát (amennyiben a tudományos igénnyel formált kutatáshoz okvetlenül ez a „tan" fogalom kötődik, s nem egyszerűen metódusról, közelítés- és látásmódról van szó!) a „túl közeli" és a „túl távoli" között határozta meg. Ahogyan Clifford Geertz írja: az antropológusok nem falvakat és városokat kutatnak, hanem falvakban és városokban próbálják megérteni, hogy a történések, események folyamatában, azok mögött és „alatt" milyen jelentések vannak. A kulturális elemzés (és ebben az értelemben a helyi társadalmak megértése is) „jelentések találgatása (vagy annak kellene lennie), a találgatások értékelése és magyarázó következtetések levonása a leghelyesebb találgatásokból".
            Az antropológiai kutatás a lehetséges komplexitás felől közelíti meg tárgyát. „A leírásnak három jellegzetessége van: értelmező, a társadalmi beszédfolyamatot értelmezi (azaz megpróbálja kiszabadítani esetleges körülményeiből), illetve tanulmányozható formában rögzíti – s egy negyedik tulajdonsága, hogy mikroszkopikus (kis szobában is történhetnek nagy események). A leírás során éppúgy nagybetűs realitásokkal kerülünk szembe: Hatalom, Változás, Elnyomás, Munka, Szenvedély, Presztízs, amelyekkel a történészek, politológusok, közgazdászok, szociológusok – csak éppen otthonos környezetben és otthonos formában találunk rájuk, épp ez az etnográfia előnye. Hibája viszont, hogy ismeretlen indián törzsek között vagy óceániai szigeten gyűjtött anyagaikat nagy falitérképekre festeni kívánó kutatók becsvágya olyan modellek kifundálásában kapott fontos szerepet, amelyek a kutatások előrehaladását igazolandó, a helyi igazságoktól az általános elképzelések felé lendültek, s ennyiben többet ártottak, mint mindaz, amit a mintanagyságok megszállottjai (a szociológusok), a mérések fanatikusai (a pszichológusok) vagy a csakis aggregátumokban gondolkodó közgazdászok ki tudtak találni ellenük. A „mikrokozmikus modellek" és a „természetes kísérletek" túlzásai: „égbolt egy homokszemcsében, vagy a lehetőségek messzi túlpartja" (Geertz 1994:189).
            Az antropológusok életműve e tekintetben is igen vegyes: a mikroszkopikus univerzumokat és az ismeretlen jelenségeket ismertként megjelenítő, vagy a makrofolyamatokat értelmező felfogásmódok egymással párhuzamosan teszik az antropológiatörténet 20. századi históriáját igencsak szinessé.
            Az alábbiakban az antropológiai kutatás eme kettősségét (vagy többoldalúságát) kihasználva fogom megközelíteni azt a sajátlagos törzsi világot, amelynek analógiáit a modern politikai világgal nem én állítom elő, hanem az asszociációk kínálkozó lehetősége. Kutatóként ugyanis azt kezdtem hirtelenjében belátni, hogy a kortárs világ leírásában immár egyre többet vállaló antropológiai kutatások egy újraformálódó törzsiséget, „retribalizációt" írnak körül. (Erről egyebek közt a filozófusok, politológusok is beszámolnak, lásd pl. Maffesoli 1995). Az antropológia, különösen a politikai rendszerek vagy jelenségek megnevezésére vállalkozó kutatók köre, alapvetően két léptékben és miliőben keresi otthonos tájékozódási esélyeit: a nagyon távoli és a meglehetősen közeli embercsoportok között. A tengerentúli, óceániai kutatásokat a 20. század során dúló háborúk és helyi-törzsi lázadozások miatt (utóbb a gyarmati önfelszabadító mozgalmak miatt is) egyre inkább a helyi, a saját társadalom jelenségeit elemző vizsgálódások követték. E két szféra mélyebb megértése az összehasonlító kutatásokban vált lehetővé: a térben ugyancsak eltérő világok párhuzamai és az időben meglehetősen másutt föllelhető jelenségek hasonlóságai adtak alapot a komparatív kutatási irányzatoknak. Az eseti elemzések sokasága ezenfelül a nagy elméletek, a hosszú időtartamú folyamatok, a világtrendek és az univerzálisan is megjelenő példák analógiáit kínálta.
            A hazai antropológiai kutatások még viszonylag kis mértékben dolgozták föl a néprajzi-folklorisztikai jelenségeknek azt a körét, amely a történészek vagy szociológusok szemhatárán kívül esett, vagy forrástámogatás nélkül nehezen elvégezhető kutatásokat tett volna szükségessé a kisebbségkutatásoktól eltérő tudományszférában. E „kimaradt" tudásterület azonban éppen a kelet-európai példázatok és hasonlóságok okán különösen izgalmas lehet: olyan társadalmi folyamatok korszakos megértését teszi lehetővé, amelyek például a hazai politikai kultúra kutatásában, a politikai rendszer strukturális változásaiban vagy a szimbolikus politikai értelmezések horizontján új megvilágításba helyezhetnek számos társadalmi tényt, politikai döntést vagy szerveződési mechanizmust.