"Mondom Isten hatalmából, Boldogasszony parancsolatjából": Régi idők szövegeinek inetrdiszciplináris vizsgálata

Bevezetés

           A 20. század elején, a hangrögzítés terjedésével felmerült a magyar nyelv különböző nyelvjárásainak addig szubjektív, lejegyzés útján történő adatolása helyett, illetve mellett, az objektív hangrögzítés igénye is. Ebben végez úttörő munkát Hegedűs Lajos, a Nyelvtudományi Intézet Fonetikai Laboratóriumának első vezetője, aki a mai Magyarország szinte teljes területén készít nyelvjárási hangfelvételeket.  Az általa és munkatársai által 1940 és 1957 között rögzített hanganyag 1700 felvételt tartalmaz mintegy 100 órányi időtartamban. Az eredetileg lakk- és decilith lemezek (összesen 840 db) 2003 és 2006 között lettek átmásolva és digitalizálva, így egy 120 cd-ből álló, kutatható hangarchívum jött létre. 
           Európában a 18. században indult meg az a szellemtörténeti folyamat, amelyet a „népi kultúra felfedezésével" szoktak azonosítani, és amelynek lényege, hogy az elit kultúra képviselői egyre erőteljesebb figyelemmel fordulnak a társadalom alsóbb osztályainak, általában a vidéki-falusi agrárnépesség kultúrája felé. Idővel a népi kultúra (elsősorban szellemi és művészeti) termékeit egyre hangsúlyosabban pozitív értéktársítással ruházták fel, amelyek egyrészről a közösség múltjának kulturális hordozói és így a nemzeti önismeret zálogai, másrészről azonban sérülékenyek is, ezért azokat menteni és archiválni kell (Burke 1991). Magyar nyelvterületen a kulturális elit részéről a 19. század elején indult meg az az intellektuális folyamat, amely már a hagyománymentés szándékával rögzítette írásban az alapvetően (de nem kizárólagosan) szóbeli természetű folklór alkotásait (Horváth 1927). Az írásbeli rögzítés, a hagyománymentés ugyanakkor csak bizonyos szövegtípusokra terjedt ki, a gyűjtés módja és a gyűjtés tárgya is folyamatosan módosult. A magyar néprajztudomány az 1880-as évektől intézményesült, de már ezt megelőzően, 1872-től megindult az a reprezentatív népköltési forráskiadvány-sorozat (Magyar Népköltési Gyűjtemény), amely 14 kötetben a magyar nyelvterület változatos pontjairól közölt gyűjtéseket, a szöveganyagot főként regionálisan vagy pedig műfajok szerint (például regösének, mese) rendezve el. A népköltészeti szövegek rögzítésében ekkor igen fontos szerepe volt a nyelvészeti, különösen a dialektológiai érdeklődésnek, ennek egyik legvilágosabb bizonysága az, hogy a Magyar Nyelvőrben igen jelentős folklóranyag látott napvilágot vegyes műfajokban. Ami a Hegedűs Lajos 1940-1950-es évekbeli hangrögzítéses gyűjtéséig megvalósult 20. századi néprajzi szövegközléseket illeti, jelentős változás a prózaepika gyűjtése és közlése terén éppen Hegedűs Lajos első felvételeinek idején, az 1940-es évektől figyelhető meg. Ekkor indult meg az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény című sorozat, amelynek legszembeötlőbb sajátossága, hogy a köteteiben a korábban domináns regionális repertoárok mellett egy-egy előadó repertoárját mutatják be, s a folklóranyagot olyan tanulmányok kísérik, amelyek az előadó személyiségének, életútjának, világnézetének, továbbá a folklóralkotásokat használó szociokulturális közeg leírására nagy hangsúlyt fektetnek. A szemléletváltást a terepmunka-módszerek azonban csak némi időbeli lemaradással követték: a hangrögzítéssel való folklórgyűjtés a technikai lehetőségek bővülése révén majd csak az 1960-as évektől válik általánossá. Éppen ezért Hegedűs Lajos népnyelvi gyűjtései kiemelkedő forrásértéket képviselnek nem csupán nyelvészeti, de folklorisztikai szempontból is. 
           Hegedűs Lajos újítása nemcsak a technikai eszközök alkalmazásában, hanem a kutatási módszerben is tetten érhető: egyrészről módszeresen térképezett fel kisebb, jól körülhatárolható nyelvjárási területeket, amelyekről nagyszámú beszélővel készített felvételeket; másrészről a kutatók által kreált példamondatok ismételtetése helyett a spontán beszéd gyűjtésére helyezte a hangsúlyt. Erről így ír 1946-ban: „Az ily módon nyert szövegek nemcsak azért jelentősek, mert hangtani-, alaktani- és mondattani vizsgálódásokra megbízható alapot nyújtanak, hanem azért is, mert fényt vetnek a nép spontán, gátlásnélküli gondolkozásmódjára, jellemére, erkölcsi felfogására, társadalmi magatartására, nyelvkifejezési készségére, sajátos stílusára, veleszületett humorára és vérmérsékeltére is."(Hegedűs 1946, 5).  
           Milyen szövegeket gyűjtött Hegedűs Lajos? Gyakorlatilag mindent, ami a parasztok hétköznapi és ünnepi életéhez tartozott: élettörténeteket, családi események leírásait, a munkafolyamatok részletes bemutatásait, babonás történeteket, az ünnepi szertartások leírásait, meséket, dalokat stb. Mivel életében csak két kisebb terület (Ormánság és az áttelepített moldvai csángók, Hegedűs 1946, 1952) anyagát sikerült közreadnia, az utókorra vár az a feladat, hogy Hegedűs hagyatékát a teljességre való törekvés mellett feldolgozza. 
           A jelen tanulmány témája a Hegedűs-archívum különböző műfajú szövegeinek – rituális szövegek és spontán beszéd – fonetikai (temporális) és folklorisztikai vizsgálata. Elemezzük e szövegek beszédsebességét és szünetezését, vizsgáljuk a szöveget elmondó beszélők előadásmódját, illetve leírjuk a folklorisztikai műfaji sajátosságokat is. A kutatás újszerűségét adja egyrészről az, hogy rituális szövegeket még nem elemeztek ilyen szempontok alapján, másrészről pedig a vizsgálat interdiszciplináris jellege, vagyis nyelvészeti és a folklorisztikai vizsgálati módszerek egyidejű alkalmazása.  
           Az eltérő műfajú szövegek szupraszegmentumainak akusztikai-fonetikai, illetve percepciós szempontú vizsgálatával foglalkoznak többek között Elekfi–Wacha (2003), Olaszy (2005) és Imre (2005) munkái, azonban az egyetlen olyan műfaj, amely a jelen tanulmányhoz valamennyire is kapcsolható, a meseszöveg. Olaszy rádióadásból felvett meseszövegek esetében vizsgálta az időszerkezetet, az alapfrekvenciát, az intenzitást és a hangszínezetet. A köznyelvi átlagnál lassúbb artikulációs tempót, tagoltabb beszédet, magasabb alapfrekvenciát, nagyobb intenzitáskülönbségeket tapasztalt, ami azt mutatta, hogy a mesemondáskor a beszélő igyekszik a beszédkeltő rendszere által biztosított lehetőségeket jobban kihasználni. A percepciós szempontú kutatásban (Imre 2005) a hallgató feladata 50 és 500 Hz közötti tartományban megszűrt szövegek eredeti műfajának a felismerése volt, meseszöveg esetében ezt átlagosan 77–90%-ban tudták teljesíteni a kísérleti személyek. Itt is jellemző volt az átlagosnál lassúbb artikulációs tempó. 
           A spontán beszéd jellemzőiről az elmúlt évtizedben sokkal nagyobb ismeretanyag halmozódott fel, amely kiterjedt a beszédtervezés, az akusztikum és a percepció területére is (például Gósy 2000, 2003, 2004; Markó 2005; Bóna 2006 stb.). A spontán, vagyis nem előre megfogalmazott szöveg kiejtésekor az artikuláció általában pontatlanabb, a magánhangzók gyakran semleges ejtésűek (Gósy 2004). A beszéd megvalósulását számos megakadásjelenség kíséri, mint például a szünetek, hezitálások, ismétlések, töltelékszavak, ritkábban nyelvbotlások. A temporális sajátosságok beszélőnként, helyzetenként és témánként változhatnak. A spontán beszéd rögzítésének és vizsgálatának jelentősége folklorisztikai szemszögből is igen nagy, ugyanis a folklorisztika 19. században kanonizálódott és egy évszázadon át érvényben lévő szöveg-fogalmának átalakulásához vezetett el. A kezdetekben a néprajzi szöveggyűjtés figyelmének homlokterébe elsősorban a poétikai karakterű, esztétikai értékkel felruházott szövegtípusok kerültek. A spontán beszéd rögzítésével azonban egyfelől e kötöttebb struktúrájú szövegtípusok kommunikációs beágyazottsága, a szövegek aktiválódásának dialogikus jellege vált világossá, másfelől pedig elkerülhetetlenné vált annak felismerése, hogy a szóbeliség szövegtípusai jóval gazdagabbak a korábbi műfaji kánonba felvett anyagnál. Így a 20. század második felében olyan szövegtípusok is vizsgálat tárgyává váltak, amelyeket a korábbi kutatás elhanyagolt (pl. élménytörténetek, igaztörténetek, önéletrajzi elbeszélések stb.). 
           A jelen tanulmányban a rituális szövegek és a spontán beszéd tekintetében fonetikai szempontból a következő kérdésekre kerestük a választ: a) tükröződnek-e a rituális szövegek műfaji sajátosságai a temporális szerkezetben; b) hogyan használják a naiv beszélők a rendelkezésükre álló prozódiai kelléktár bizonyos részeit a szöveg tartalmának kifejezésére, és c) miben tér el a spontán beszéd a rituális szövegektől a tempó és a szünettartás tekintetében. Folklorisztikai szemszögből a ráolvasások, az emberi élet fordulóihoz, illetve a jeles napok szokásaihoz kötődő szövegek kapcsán azt próbáltuk meg bemutatni, hogy az adott műfaj eddig ismert szöveghagyományához miként illeszkednek vagy éppen térnek el a Hegedűs Lajos rögzítette anyagok. Ennek kapcsán igyekeztünk azokat a kiegészítő információkat is felhasználni, amelyek a spontán beszédből – azaz jelen esetben a gyűjtő és az adatközlő párbeszédéből – rendelkezésünkre állnak.