Alkalmazott és akcióantropológia

Bevezető

     A jelen írás átdolgozott változata a Szimbiózis 2002 januárjában megjelent tanulmányának. A szerkesztők ez alkalommal felkértek rá, hogy ismertessem egy rövid bevezetőben saját kutatásom hátterét is - mivel azonban ez a történet önmagában több oldalt venne igénybe, címszavakban kísérlem meg elmesélni annak múltját, jelenét, előrelátható jövőjét. 
     1999-ben jártam először a kalash törzsi közösségnél észak-nyugat Pakisztánban. A Hindukush hegység vad vidékén, Chitral régiójában, 2000 méter magason fekszik a három kalash völgy: Rumbur, Bumboret, és Birir; a kalashok pedig az egyik utolsó nem muzulmán népcsoport a Törökörszágtól Pakisztánig terjedő térségben. Alig 4000 lelket számlálnak. Viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetően az őket körülzáró, teljes mértékben iszlám környezet ellenére megőrizték ősi nyelvüket, vallásukat, valamint egészen sajátos hagyományaikat. 
     Az utóbbi néhány év során az öt kalash iskola tanáraiban merült fel egyre erősebben az az igény, hogy kultúrájukat, "történelmüket", saját nyelvükön oktathassák tanítványaiknak. Sürgető szükségét látták ugyanis annak, hogy a felnövekvő generáció felismerje őseik múltjának, vallásának fontosságát. "Rajtuk múlik, hogy kultúránk fönnmarad, vagy lassan elfelejtődik. Mi történik majd, ha meghalnak a kazik (mesemondók)? Ki veszi majd át a helyüket? Hogyan tanulják majd meg gyermekeink gyermekei, hogy honnan származnak?" Ezért írásban szerették volna rögzíteni a kalash mítoszokat, a rítusok szabályait, az énekeket stb. - és mindezt kalash nyelven. 
     2000-ben Engineer Khan kalash tanítóval együtt gyűléseket szerveztünk a kalash tanárok és vének között, hogy szavazás útján döntést hozhasson a közösség arról, vajon kiknek az együttműködésével dolgozzuk ki a kalash írásbeliség első lépéseit. Azért volt erre nagy szükség, mert a nyelvészek, akik 17 év során elkészítettek egy kalash-angol-urdu szótárat, egykor misszionáriusok voltak - ezért, érthető módon, senki nem bízott bennük, sőt, az elején hallani sem akartak semmiféle együttműködésről. Hogy ez miként, illetve miért változott végül meg, hosszú történet (sokáig mi magunk sem voltunk meggyőződve arról, hogy be kellene őket vonni a kutatásba!).