Az „elég jó” szülés, mint természet adta beavatási rítus

A várandósság, a szülés és a gyermekágy időszaka lélektani értelemben egy normatív krízisnek tekinthető a nő életében. Hasonlóan a pubertáskori, és az életközépi válsághoz, ebben az időszakban is a természetes fejlődés velejárója a krízis (Varga, Suhai, 2010). Természeti népeknél, régen és ma, a változásnak ezeket a kitűntetett, nehéz időszakait átmeneti rítusokkal segítették, segítik meg. Így a krízis nem egy nemkívánatos tehernek minősül -ahogy arra a nyugati kultúrában sokszor tekintenek-, melyen csak minél hamarabb túl kell esni, hogy újra „teljesértékű életet" élhessünk, hanem egy növekedésre, fejlődésre esélyt adó lehetőség, melyben a közösség támogatja az egyént. Azonban „az emberekben él a beavatási szükséglet, vagyis a jelentős életkori átmenetek idején igénylik a belső és külső változások jelentésteli megerősítését" (Péley, 2002, 9). 
   A közösségi rítusok hiánya –a modern társadalomban- számos nehézséggel állítja szembe a változás korába lépő egyéneket. A férfikorba lépő fiúk különböző önálló utakat keresve igyekeznek tudattalanul is a kollektív rítusok elveszett darabkáit helyreállítani (pl. tudatmódosult állapotok keresése, tetoválás, piercing, deviancia, stb.) saját fejlődésük, identitásuk megtalálásának érdekében (Péley, 2002). A nők esetében azonban már a régi korokban sem voltak olyan szigorúan szabályozottak a közösségi szertartások, mert számukra mindig is a természet gondoskodott az átmenetek testi jelzéseiről, szabályozásáról; „a gyermekkor végének a lányoknál kézzelfogható élettani vonatkozása van" (Eliade, 2006, 311). Számukra az első átmenetet a menstruáció megjelenése jelentette, erre az időre rendszerint elkülönítették a lányokat a közösségtől. A várandósság és a szülés a következő, ehhez hasonló nagy átmenet, melynek során az identitás is átalkul. Először lányból nővé válik, majd nőből az anyák közösségének válik részévé, és ezeket az átalakulásokat jelentős testi és lelki változások kísérik. Számos tanulmány igyekszik feltárni, hogy a modernnek nevezett, „beavatáshiányos" társadalmakban felnövő fiatal férfiak hogyan igyekeznek pótolni a régi korokban elveszett beavatási rítusokat (lásd Péley, 2002). A nők számára azonban a természet adta beavatás még ma is jelen lehet. 
   A beavatási szertartások során a jelöltek „a biológiai születés fázisait élik át ahhoz, hogy az új életkorszaknak újjászülessenek" (Szénási, 2005, 1). Magzatának megszületése közben, a szülő nő is a rítusok átélőihez hasonló élményekben részesülhet, hogy az új életkorszak számára ő is „újjászülessen". Mindebből kiindulva fogalmaztam meg kutatási kérdésemet, hogy a szülés körüli időszak, mint normatív krízis, jelenthet-e a női fejlődés folyamatában egy olyan lehetőséget az „újjászületésre", mint a beavatási szertartások jelöltjei számára az átmeneti rítus megélése. Azaz: beavatási rítus-e ma a szülés?
   A perinatális pszichológia eredményeiből ma már tudjuk, hogy a magzat is érzékszervekkel és emlékezettel rendelkező „kompetens lény" (pl. Andrek, 1997; Piontelli, 2010; Raffai, 1999; Austermann, 2008). Számos kutatás azt igazolja, hogy magzati korunkról, és születésünkről emléknyomokkal rendelkezünk (pl. Grof, 2008; Cheek, 1974). A születés, a magzatból csecsemővé válás folyamata, az egész életünk során átélt első és egyben legradikálisabb átmenetet jelenti. Ugyan közvetlenül az élmény nem hozzáférhető a tudat számára, de a későbbi élet során az emléknyomok megőrződnek, melyek az élmény elementáris erejének megfelelően, azonban észrevétlenül fejtik ki hatásukat az élet különböző területein. Orosz (2009, 1) vizsgálatai szerint például „a születési élmény személyes mintázata összefügg a későbbi változások lezajlásával". 
   Az átmeneti rítusok számos szembetűnő analógiát mutatnak a születés folyamatával, melyet a szakirodalom több ponton megerősít (pl. Eliade, 1999; Szénási, 2003; Orosz, 2009). Ezek a források arra mutatnak rá, hogy az emberiség ősi mítoszaiban, a világ különböző pontjairól származó mesékben, csakúgy mint a természeti népek beavatási szertartásaiban a pre-, és perinatális szimbólumok gazdagon fellelhetők, és a beavatási hagyományok és a születés folyamatának egyes szakaszai egymás mellé illeszthetők.
   Megszületésünk életünk legnagyobb változása, amit ezután fejlődésünk során újabb és újabb átmenetek, változások követnek, melyek mintázatukban a legelső élmény lenyomátát követik. A beavatási hagyományok és a születés egymásra illeszthető szakaszai mellé behelyezhető-e a szülés folyamata is? A magzati és anyai folyamatok egymással párhuzamosan zajlanak. A magzat születik, az anya szül. De vajon nem születik-e mindeközben az anya is?
Első és legfontosabb kutatási kérdésem tehát, hogy a szülés -ha „elég jó"- pótolhatja-e korunkban a beavatási rítusokat a nők számára, és ha ez elméletben lehetséges, akkor hogyan történik mindez, és lélektani szempontból mi lehet a célja és értelme. Ennek feltárására a dolgozat első felében az archaikus beavatási rítusok tapasztalatát és Carl Gustav Jung elméletét hívom segítségül. Vizsgálatom bemutatására a dolgozat második részében kerül sor, melynek központi kérdésfeltevése, hogy amennyiben az „elég jó" szülés lehet beavatási rítus, milyen legfontosabb –külső és belső- tényezők függvénye, hogy azzá válik-e a szülő nő számára.