A megismerő emlékezet haszna és a kirekesztő befogadás világképe

   „Világunk nem racionális és nem is fenntartható" – summázza korunk ingatag rendszereit (társadalmiakat, politikaiakat, morálisakat, ökológiaiakat) új könyvében László Ervin egy új, fennmaradási vagy megmaradási stratégia részeinek, szereplőinek tekintő felfogásmódban is más utakat kereső „policy" alapelveit taglava. Az Új világkép. A tudatos változás kézikönyve című opusz nem kisebb politikai közszereplők előszavával jelenik meg, mint az egykori államfő Mihail Gorbacsov, vagy a spirituális vezetőként elhíresült orvos, Deepak Chopra morális tanításával, aki a kettős világ-osztottság gazdasági kíméletlenségének opciójaként a humanitárius gyalázatok elkerülésének programját hangsúlyozza méltóbb jövő-perspektívaként. Az új világkép a tudatos krízismenedzselés fontosságára int, a környezeti etika felelősségére kötelez és korunk társadalmainak roppant mértékű fogyatékosságáról mond ítéletet, mikor a válságról részint veszélyként beszél, másrészt viszont esélyről is, hogy a kulturális intolerancia adott mértékét és romlási trendjét elkerülhetőnek hihessük. Az erőforrások gazdasági, ökológiai, munkamigrációs, megélhetési és demográfiai turbulenciákban kimerítően méltatlan túlfogyasztása nemcsak a túlélés veszélyeztettettségének állapotára, hanem a fenyegető instabilitás és a társadalmi-politikai rendszerek összeomlását vizionáló közeljövő élményére kényszeríti a szemlélődőt vagy mérlegkészítőt. László Ervin, aki zongorista csodagyerekként már kilenc évesen a Pesti Vigadóban lépett föl, tizenöt éves korától húsz éven át koncertezett a világ leghíresebb pódiumain, majd filozófiai és rendszerelméleti tudományok professzoraként a világ legjelesebb egyetemeinek oktatója lett, 1978-ban készítette el Célok az emberiség számára című jelentését a Római Klub számára. A jövőtudományok terén végzett kutatásai, több mint hetven könyve alapján valóban egyetemes jelentőségű gondolkodó nemcsak a legkiválóbb univerzitások díszdoktora, Nobel-békedíjra jelölt közszereplő, a Budapest Klub alapítója és elnöke, hanem az emberiség várható jövőjéért okkal aggódni kész morális gondolkodó is, akit korunk egyenlőtlenségeinek és fogyatékosságainak kérdése nemcsak krízis-teóriaként érdekel, hanem akit a mentális-morális nyomásgyakorlás felelőssége is elkötelezetté tesz. Kötetének a „Mi történne, ha…?" és „A 2012-es jövőkép" fejezetein túl a planetáris tudatról szóló kiáltvány mellett egy „új emberiségért vállalt misszió" alapjainak letétele lett kiemelt célja, s ezen belül is a könyv „Jól időzített változás" fejezetében fundált etikai rendszermegújítási programban hangsúlyozott alapelvek kerültek fókuszba. Itt László Ervin a globális egymásrautaltság követelményeként a „harmóniában éljünk egymással" elvét, az „együttélés minimumfeltételeként" aposztrofált „közös etikai rendszert" és a tudományok felelősségét hangsúlyozza: bár a világ nagy vallásai által több ezer éve megfogalmazott viselkedési és erkölcsi szabályrendszerek kínáltak harmóniákat, de ezeket (a zsidó-keresztény Tízparancsolat, a buddhista Négy Nemes Igazság, vagy a Korán alapelveit) a tudományok valamely hideg intellektuális fölénnyel nem fogadták el, továbbá noha az emberi lét harmóniáit programosan meghirdető teóriák (így Saint-Simon 1700-as évekbeli, Auguste Comte 1800-as, Émile Durkheim 1900-as évekbeli normatív erkölcsi vagy „pozitív" célkitűzései) nem lettek „a tudomány elvi alapjául szolgáló 'tökéletes objektivitás' törekvésének" irányadó programjai, mégis, ma már nem elodázható egy új etikai rendszer kidolgozásának és ezt megerősítő mozgalomnak életrehívása, amely a felelősség új korszakát készítené elő. A világ vezető tudósainak szervezete (Union of Concerned Scientists) 1993-ban kibocsátott nyilatkozatát 70 ország 1670 tudósa írta alá, melyben a Földhöz való viszony és az emberiségnek a természeti világgal való szembenyomulása mint fenyegető jövőkép kapott felkiáltójelet, abban a figyelmeztetésben csúcsosodott ki, hogy „éljünk úgy, hogy mások is tudjanak élni". Ez a „planetáris etika" a szegényeket és az újgazdagokat is változásra, felelős konszenzus keresésére szólítja fel, s főként arra: akár fejlett, akár fejletlen országban, elzárt életmódban vagy fogyasztói korszakban, de a közös etika nevében csakis úgy igyekezzünk élni, hogy az igazságos és felelősségteljes élet minél kevésbé lehetetlenítse el mások életét. A „tudat evulúciójának előmozdítása", az érzések, érzelmek, közösségi kapcsolatok, „az önerősítés" mint az individuumtól elválasztható univerzális egyensúlyok átélése", valamint az alapvetően közös értékek – társadalmi, intellektuális, érzelmi tartalmak – átélésnek segítő hatása hangsúlyosabban részt kaphatna a jövőépítés társas dimenziói között. Akik nem a külső, pénz és hatalom, birtoklás és gazdagság-alapú értékrend elfogadására képesek csupán, hanem a belső, új értékigazságok belátására is, azok maguk és egész emberi közösségük számára megszerezhetik a létezés élményének mélyebb tartalmait, a természet rendjében is harmonikusabb együttélési-együttműködési normák sikerélményét. Ehhez azonban a kapcsolatgazdag, emberi erőforrások iránti tisztelet és intenzív (a hódítás, gyarmatosítás, fogyasztás extenzív silányságaival szemben is életképes) kommunikáció, transzperszonális értékrend és a befogadóbb, a közjó tartalmait az emberi mélységek felé is kiterjesztő kooperáció életterének gazdagítása szükséges. Ehhez pedig nem (világ)kormányok programja, nem felsőbbrendű tudatok térhódítása, nem gátlástalan sikerképesség erőszakos nyomulása, hanem a befogadóbb, a közhaszon lényegét a harmóniák meglelésében megnevező tudatos program és döntésbefolyásolási akaratosság szükséges. Ezt a hitvallást, a tudat magasabb szintjének célrendszerében megvalósuló szeretet és kapcsolat, egység és összekapcsoltság követelményét éppen a megkülönböztetések kihívásainak leküzdésével, egyéni morális programok kidolgozásával tehetjük teljesebbé – ezzel a drámai múltélményt és egyenlőtlen fejlődésre alapuló örökséget is képesek lehetünk az újabb és végleges megrázkódtatások előtt a magunk felelős jövőképévé alakítani. Semmiféle szervezett (vagy szervezeti) világ nem lehet meg egytónusú, egysejtű, egyhangú stratégiával (még a szivacsok is fejlesztenek szakosodott funkciójú sejteket!), ezért az emberi és kulturális világban a sokféleség megőrzésének elve, az eltérések megbecsülésének normája, a multikulturális sokszínűség mint strukturális elv kell az uniformizálás-nélküliséget elősegítse. A „statikus stabilitás vágyálom, mert az egyetlen állandóság a fenntartható változásban és átalakulásban rejlik. Társadalmaink fejlődését folyamatosan irányítani kell, hogy elkerüljük a sikertelenségeket, és olyan világ felé haladjunk, ahol békében, szabadságban és méltósággal lehet élni. …Lényegében és legfőképpen azonban ez személy szerint mindenkitől várható… Saját magunknak kell elkezdenünk" társas tudásunkat és kollektív normáinkat a társadalmi változtatás felé alakítani, hogy „az emberiség létfontosságú egymásrautaltságát és alapvető egységét fölismerve önként elfogadjuk az ebből származó etikát és étoszt. Ennek kifejlesztése elkerülhetetlen az emberiség számára, ha fenn akar maradni e bolygón" (165. old.).