Az átmenet mint empirikus-antropológiai problematika

Bevezető

Írásom célja nem valamely „metaelmélet" formálása a politikai antropológia által az utóbbi időkben témává avatott határkijelölések és határátlépések elméleti anyagából. Nem törekszem végső evidenciákat kinyilatkoztatni sem a mindennemű határokat átlépő átpolitizáltság szintjéről. Épp ellenkezőleg: a mindennapi élethelyzetekben zajló kommunikációk és szimbolikus politikai érintkezések egy sajátos rendszerét, az utcai közlekedést próbálom úgy értelmezni, mint liminalitás-folyamatot. Teszem ezt azért, mert úgy gondolom: a politikai tudományok elméleti közelítésmódjai rendszerint (a modern társadalomtudományok Parsons óta korláttalanul hivatkozott fogalomhasználata alapján) elkülönült entitásként bánnak olyan „alrendszerekkel", amelyek szerintem nem öntörvényűen működnek, hanem sokszínű összhangban állnak az életvitel és a társadalmi struktúrák uralmi viszonyrendszerével, illetve a szocializáció és az értékrendek érvényesülési funkcióival is, ezért szeretném megvizsgálni a politikai és társadalmi hatalom akarásának egy sajátos módját. Kísérletem továbbá azt is szolgálja, hogy a politikával, politikai rendszerekkel kapcsolatos antropológiai gondolkodásmód egyes érveit fölhasználhatóvá tehessük olyan megfontolások számára, amelyek a nempolitikai dimenziók leírását is megengedik az erő(szak)gyakorlás hétköznapi formáira érvényesen. Ami itt konkrétan a közlekedést illeti, úgy értelmezem, hogy ez mint rendszer a különféle egyezményes kódokban zajló társadalmi interakciók egy olyan megfigyelhető területeként kínálja magát, amelyben a látható, nappali (közhasználatra beállított) kultúra eltér a rejtett-szimbolikus éjszakaitól (az antropológusok, legutóbb például doktori disszertációjában Boglár Lajos ezt a guarani kultúra nappali és éjszakai rendszerének elválásával jellemezte, mint egymást kiegészítő kétféle kulturális tartományt); ugyanakkor e kommunikációs kódok és termelésük-megértésük rendszere lehetőséget kínál arra is, hogy a mindennapi élethelyzetekben zajló mozgást és közlésrendszert mint a kommunikatív és szimbolikus érintkezések egy sajátos területét ábrázolhassuk sajátos ritualizálódási folyamatként.