Dobok a magyarországi „hagyományőrző” közösségek használatában

A Rubicon történelmi folyóirat egy pár évvel ezelőtt megjelent kiadványában rövid bemutató jellegű értekezést adott közre a magyarországi újtáltos mozgalmakról. Az írók, KERTÉSZ Ágnes és TAKÁCS András, röviden felvázolják, hogy mik és kik voltak azok a külföldi hatások, amelyek ösztönzésére, mintájára megjelentek a hazai „hagyományőrző” körök ilyen jellegű csoportjai; kik a magyar képviselői, milyen csoportokat alapítottak eddig; illetve, milyen hasonló tevékenységeket folytató személyek működnek manapság még az országban. Mindezen elméleti, szervezeti és személyi témák tárgyalása mellett külön szót (bekezdést) szántak egy tárgy megjelenésének is, ami elsődleges jellemzőjeként határozható meg a hagyományőrző közösségeknek. Ez pedig nem más, mint a dobkészítés.

A dobhasználat és a dobkészítés elsődleges velejárója az újtáltos közösségek szinte bármilyen cselekedeteinek, eseményeinek, illetve tudástáruk elhanyagolhatatlan része. Ez a jelenség egyáltalán nem meglepő, hiszen a modern „hagyományőrzés” leginkább a különböző sámánkultúrákból merítkezik. Ahogy az általam kutatott közösség szellemi vezetője, Sólyomfi Nagy Zoltán is elmondta: „

Ősi tudásunk mind a mai napig ott él nyelvünkben, népmeséinkben, kultúránk egészében, de igen töredékes, megkopott mára ez a tudás, ezért kiegészítésre, pótlásra szorul, melyre a hasonló szellemiségű természeti népek kultúrája megfelelő.” A „hagyomány” központi alakja, a tudás hordozója, a magyar néphit varázsos-tudós alakja, a szibériai sámán alakjával megfeleltethető, a táltos. Habár a néprajzi gyűjtések, illetve a középkori boszorkányperek jegyzőkönyveinek tanulsága szerint a táltos alakjához kapcsolódó jellegzetességek sorában a dobhasználat nem tartozik a legelterjedtebbek közé, de nem is hiányzik teljesen a hiedelemkörből. Egyes vélekedések szerint – és ezt maga Sólyomfi is gyakran hangoztatja – a népmesék táltos paripája, akit parázzsal kell etetni, a táltosdob szimbolikus megjelenítése – „hiszen a dobot is parázs fölé kell tartani, hogy megfeszüljön rajta a bőr, a szebb hang érdekében” – adja közre értelmezését Sólyomfi egyik előadásában. A ló a dobot szimbolizálja, amit „meglovagolva” révül, a parázs pedig a dob bőrének megfeszülésére szolgál, hogy hangja megfelelő legyen. (RÓHEIM 1984: 196) Az azonosítás logikai összefüggése nem csak a magyar táltossal kapcsolatban fedezhető fel, az altaji törökök sámánjai például a szertartás előtt ’felélesztették’, azaz a tűz fölé tartották a dobot, hogy a bőre megfeszüljön. (HOPPÁL 1994: 31)