"Újbeszél" képnyelv, vizuális közlés és kultúraközi kommunikációk /Vázlat a komplex kultúrakutatások kontextusairól/

          Az alábbiakban a képi és vizuális közlésmódokat talán alapvetően meghatározó, korszakosan jellemző jelenségről szólnék: a képek és filmek, reklámok és kulturális kódjaik új rendszeréről, illetve ezek új tartalmairól, amit a könnyebbség kedvéért (és korántsem minden asszociációtól tartózkodva) "újbeszél" képnyelvnek neveztem el. Mondandóm többrétegű és hosszadalmas, ezért hadd kezdjem bevezetőként mindjárt avval, amit lényegében mondani kívánok: megfigyeléseim szerint a vizuális közléskultúra felszínén kialakult (vagy erőteljesen eluralkodófélben van) egy olyan narratív stílus, melynek alapvető jegye a dinamikus tempójú, de tartalmi értelemben hiányos, a befogadót hiányérzetben is hagyó, a művészi üzenetet a fals életérzés-orientált képfogyasztásra redukáló kommunikáció. Kialakul egy vizuális "újbeszél"-stílus, amely szinte az SMS-ek szűkszavúságával megelégedve, mintegy "narratív abreviatúrák" révén beszéli el azt, amit voltaképpen mondani akar (sőt: amit valójában nem is kényszerül érdemben megfogalmazni, sem valamely jelentéshálóba fogni). Ezt a hiányérzetet fogom (talán némiképpen "strukturalistának" tetsző) felfogásban körüljárni a komplex kultúrakutatás narratívája szempontjából. 
          Az ekképpen minősített kommunikatív kreálmány voltaképpen két konvencióra támaszkodik. Az első és hangsúlyosabb maga a képi kifejezési nyelv, az ikonikus vagy szumbolikus tartalmat akár nélkülözni is képes vizuális grammatika, amely az "elemi formatan" szerint állna tehát szemantikából és szintaktikából. E vizuális közléskészlet alkalmazása esetén - miként azt a kultúraközi kommunikáció evidenciaként kezeli - tételeződik a közlő, a közvetítő közeg és a befogadó "közös" kód-ismerete, vagyis a remélt megértés komplex feltételrendszere.Azonban - miként a közléselméletek java többsége ezt evidenciaként kezeli -, mind a közlő, mind a befogadó esetében inherens, szerves feltétel lenne a beszélt nyelv, a használt gondolatközlési eszköztár közös, egyezményes ismerete. Ha azt mondom: Budapest, vagy megmutatom a Szabadság-szobor fényképét, akkor a magyar főváros szimbolikus tartalmára vonatkozó utalást teszek, jelképes és képzet-formában fejezem ki a magyar fővárost. De a vélt közös tudás illuzórikus voltát azonnal átláthatja akárki, aki például a sajtónyilvánosság vagy a televíziós reklámok, a mobiltelefon-hirdetések vagy a számítógép-konfigurációk metanyelvét, felhasználó-orientált tolvajnyelvét és szókincsét elemzi: eltérő tanultság, különböző jártasság és asszociatív tér, vagyis alapvető szubkulturális szintkülönbség jellemzi szükségképpen az elvileg partneri viszonyba, azonos közléstartományba kerülőket, de valódi szóértésükről szinte alig kell összehangolt, kommunikációvá vagy interszubjektív kölcsönhatássá vált kapcsolatoknak bizonykodnia. Úgymond, "teljeséggel elegendő", ha a résztvevők a direkt hatás piaci szférájában találkoznak, teremtenek és követnek vagy utánoznak valamely divatot, s csak részben "fordítják le" maguknak a narratív tartalmat. Voltaképpen a képek "elmondják", megértetik, hogy nincs másról szó, mint hogy vegyél, fogyassz, dobd el a régit, az új mindig többet tud és imponálóbb.! A közlési "interakció" természetesen a brazil szappanoperák vagy futballmérközés-közvetítések esetében sem komplexebb, s erre aligha van igény, melynek utána mégcsak reklamálni sem lehet a kommunikáció egyoldalúvá vagy egyirányúvá (ezzel persze értelemfosztottá, kölcsönös-közös mivoltában megszüntetetté) válását.

A teljes szöveg letöltése...