Nemzetiségek és kisebbségek Magyarországon - Fejezet a multikulturalizmus tankönyv I. kötetéhez

Régi tréfa szövege ez, amit mottóul választottam... S ami fontosabb, az nem a kora, hanem a tartalma, üzenete. Valamiért – évtizedekig talán alig gondolkodtam ezen, tudomásul véve, hogy vannak alig megmosolyogtató „viccek” is – mindig zavart valami ebben a kis poénban... Talán az, hogy olyan mereven „kiosztja” a szerepeket, oly magabiztosan a poénkodó „gazdagét”, a gádzsóét, aki a maga kivagyiságát ilyen ízetlen kihívásokkal próbálja igazolva látni, s a romáét is, aki nemcsak hízelegve nyeri el méltó jutalmát, de valamiképp meg is majmolja az uracsot... Nem mintha a szituáció hiteltelen lenne..., hanem talán mert oly módon tipizál, ahogyan az már szinte „tipológia” is, mely ráépül a szereptudatokra, magatartásokra, az örökkön-örökké változhatatlan élethelyzetekre, az egyenlőtlenségre és kiszolgáltatottságra, meg arra a kényszerre, hogy ez már aligha lesz másképp, illetve arra a pompás fordulatra, hogy az ostoba gőgöt épp a saját eszközével kell kijátszani, s ez sikeres is lehet... A poén valahogyan azt „üzeni”, hogy mindenki jól jár, a helyzet mégis változatlan marad, hogy tehát nem lesz soha olyan verzió, amely a szerepeket fordítva osztaná le...