Történeti etnikumból belső szórvány: a magyarországi kunok reflexiója a lokális kultúrakutatásra

Korábban több tanulmányban is, nemrégiben pedig egy akadémiai szórvány-konferencia előadási témájaként már foglalkoztam a magyarországi (kis)kunok sajátos helyzetével (v.ö. A.Gergely 1983 – 2005), ezért itt most a kultúrakutatás nézőpontját kiválasztva, továbbá a kulturális (illetve politikai) antropológia szimbolikus beszédmódjait figyelembe véve keresem azt a fogalmi együttest, melynek egy (talán, időlegesen, hipotetikus lazasággal) megfogalmazható sajátlagos etnikus élethelyzet adja alapját, s amelynek révén a kunok identitás-narratívája egy kisebbségi kontextusban nemcsak asszimilációs állapotnak, hanem belső szórványnak tekinthető. A Kiskunhalason 1979-ben kezdődött városkutatás, amely később tartós, illetve többrendbeli terepkutatással egészült ki a 2004-es választásokig (egyszóval mintegy 25 évnyi tapasztalat halmozódott föl benne, s talán „tisztult le" valamiféle etnoregionális képletté), az első interjú-sorozat nyomán már ellentmondásos történet-értelmezésekbe ütközött, illetve mintegy „fölbukott" azon a nehézségen, hogy a kunok identifikációs játszmáihoz, önmeghatározás-kereséséhez immár vagy másfél évszázada hozzátartozott a kívülről jött modernizáció elleni közérzület és cselekvő magatartás. Ennek nyomán az őket „makacs kunoknak", s ezzel mintegy „csökevényes" tájegységi-etnikai identitásformában „megrekedt" népességnek tekintő szemléletmódokkal folyamatosan oppozícióban voltak, beleértve a „negyvennyolcas ellenzéki hagyományt", a Monarchia impozáns kiépítésének szándékát, majd a tanácshatalmi egyenlősítő-egyenlősítő politikát, s azt követően a polgárosító folyamatot, végül a virulens szocializmus korszakát is. Röviden, s mondanivalómat talán lazán körvonalazva elmondhatom, hogy a városban indított kultúrakutatás – ha némely kritikus elemében találkozott is az értékkonzervatív helyi mentalitásokkal, de alapvetően – egy ugyancsak kívülről jövőmegismerési és értékelési játszma részeként volt értelmezhető számukra, aminek egészséges módon ellenálltak, ahogyan és amikor csak tehették. A szórványlét vállalása, sőt a leplezett, de életképesen megőrzött etnikai identifikációs mintázat ugyanakkor mégiscsak jellemezte interjú-alanyaimat (pontosabban: csak kisebbségüket, de annál markánsabb csoportjukat), ezzel pedig már a kutatói kérdések első vonalával szemben azonnal fölállították az ellentmondásokra épülő adaptációs stratégiát, amelyet (belső szórványként, mint a modernizálódó ország etnopolitikájával szemben) e kontinuitás-fenntartásra vetemedő népesség a saját magatartása és mentalitása mentén föl is használt a külső, mintegy „megváltó" fejlesztés-policy ellenében, s ezt a „makacs maradandóságot" a saját értékrend révén túlélni próbáló helyi társadalom tagjai folyamatosan képviselték is.