A szakralitás tétje zsidó és keresztény példák tükrébenA szakralitás tétje zsidó és keresztény példák tükrében

     Vallás és etnicitás kérdésköre a kezdetek óta foglalkoztatja a kulturális antropológia kutatóit, hiszen a vallási jelenségek a közösségi kultúrába ágyazódnak bele, abban nyilvánulnak meg, illetve azon keresztül válnak személyesen átélhetővé. (Tylor 1871, Durkheim 1915, Malinowski 1950, Radcliffe-Brown 1952, Lessa-Vogt 1979)
     Ez nem jelenti azt, hogy az embernek nem lehetne intim, bensőséges kapcsolata a szakralitással, azonban ez a kapcsolat is az ember kulturális tudásán és nyelvén keresztül valósul meg, nem beszélve arról, hogy a szenttel való kapcsolat az őt körülvevő közösségekre vonatkozó felelősség hordozására is készteti az egyént. A vallás tehát, ha empirikus megközelítésben vizsgáljuk, nem ismerhető meg annak az adott közösség és kultúra összefüggésrendszerének feltárása nélkül, amelyben létrejött, megjelenik, és átélhetővé válik. Vallás és etnicitás jelentéstartalmai ezáltal elválaszthatatlanok egymástól. Ezt természetesen több irányból lehet megközelíteni egy kulturális antropológiai kutatás során.
     Ha például egy olyan közösségben kutatunk, ahol – mint mondjuk a Kárpát-medence magyarok által lakott településén – egy magyar református közösség etnikus tudatát, összetartozását alapvetően fejezi ki vallási hovatartozása, akkor tudnunk kell, hogy ez a két kulturális tényező egyértelmű „állandóságként" él mind a magyar, mind a vele élő más nemzetiségű és vallású közösség tagjai számára. Ez a különbözőség pedig az élet minden területére kiterjed, meghatározva az adott közösségekben születő emberek egész életútját. Az etnikus csoport vallási intézményei, rítusai, tanításai megszentelik, nyomatékosítják ezeket a határokat úgy, hogy közben a szentségek segítségével legitimálják, megerősítik a saját közösséghez való tartozás kötelékeit.

A teljes szöveg letöltése...