Az ember mint nemformális intézmény

Amit itt (a szakmai tolvajnyelven inneni, prózai rövidségűre egyszerűsítve) kimondani szeretnék, a következőképpen összegezhető:
          1) az ember, a kulturális intézmények megcélzott fogyasztója éppúgy tekinthető tömeg-egyénnek, mint intézménynek, amelynek megvannak a társas kapcsolatai, network-jei, funkciói, költségvetési hiányai, felügyeleti szervei, sikerei stb., mint a kultúra szervezését, forgalmazását biztosítani törekvő közintézményeknek;
          2) a közintézmények kulturális arculata sem csupán a homlokzat és a mögötte rejlő szellemiség tükrözője, hanem korántsem csekély mértékben az e működést biztosító, „köz"-t szolgáló intézményvezetők és alkalmazottak emberi arculatától függ;
          3) ember és intézmény ekképpen éppúgy ember és ember, intézmény és intézmény kapcsolatát jeleníti meg, éppúgy (a Kapitány-házaspár egykori kifejezésével) „intézménymimika" jellemzi, mint az interperszonális kapcsolatokban megnyilatkozó egyéneket és csoportokat; (erről való témakutatásuk egyik alkalmi összefoglalását adták a fehérvári „intézmény-arculat" konferencián, a lapunk jelen számában ugyancsak e témakört tárgyalják)
          4) talán éppen Fehérvárott tudják a legjobban (főként az utóbbi évtizedben, amikor a város életére nézve sorsdöntő változások kezdődtek ismét), hogy egy múzeum, egy városháza, egy templom vagy egy bevásárlóközpont intézményi arculata milyen sikerképességet tartalmazó kulturális tartalommal töltődhet meg, milyen turisztikai vonzáskörbe kerülhet, milyen megélhetési stratégia-változás részévé lehet, s mennyire fontos, hogy a PR-szinten túli, de reprezentálható, megjeleníthető tartalmai miként formálódnak, vagyis mit mutathat föl, mit teljesíthet, milyen sikerrel vagy kudarccal kell szembenéznie, s ebben miféle szerepe van a fenntartó intézményeknek, az államnak, az önkormányzatoknak, a szponzoroknak, a tudás-alapú társadalomban befektetési képességgel rendelkező kulturális (és/vagy igazgatási) környezetnek, avagy a struktúrának, amely meghatározza, és a funkciónak, amely kiteljesít(het)i, végül pedig a stratégiának, amely a mozgásba lendítő vagy visszafogó energiákat porciózza ki;
          5) éppen ha nem csupán felhasználóknak vagy szolgáltatóknak tekintjük a közművelődési intézményeket, hanem elmagányosodott, őserdőnyi gonddal küszködő személyes arculatukat is figyelembe vesszük, lesz igazán fontossá, hogy mennyire magukra maradtak, mennyire nem fölkészítettek a túlélő stratégiákra, s mi módon hiányzik belőlük a cél vagy az eszköz, vagy az ideológia, s ugyanezért lesz elemi kérdéssé együttműködési készségük: a túlélő-tábori kalandok mindig úgy kezdődnek, hogy egyéni sikerre, önző-önérdekű eredményességre törekszik ki-ki, ugyanakkor a végén mindenki kénytelen lesz belátni, hogy kooperációjuk vagy közösségivé válik, vagy végzetes hiánya pusztítja le mindannyiukat! Ez épp olyan, mint hogy nem létezik az ember elvont fogalma a hétköznapokban, csak a morálfilozofikus teóriákban – ámde létezik a környezetével szimbiózisban, konfliktusban és egyensúlyban élő ember a maga hihetetlenül gazdag komplexitásában…!
          6) Az intézmények felelőssége az embereké is, az emberek felelős cselekedetei pedig kihatnak az intézményes környezetre is. Semmiféle intézmény nincs környezete nélkül, és környezet sincs magában, intézményesültség nélkül. Az ember, az intézmény érzékenysége, kiszolgáltatottsága, sikere és védtelensége (ha nem is azonos, de) hasonló... Ne tekintsük hát egyiket sem pusztán valami falaxnak, tompa bástyának, közönyös gépezetnek, hanem mindkettőt külön is, együttesüket még annyira valami olyanfajta komplexitásnak, amely nélkülnemcsak a környezet, de a többi, a kérdező, a válaszadó, a szolgáltató, a fenntartó és a számonkérő intézmény, a többi ember is szegényebb lesz...!