Tanulmányok
 Szilasi Ildikó - Kitaszított gyermekek - fiatalkorúakat érintő társadalmi problémák Kinshasában
I. BEVEZETÉS
Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Kulturális Antropológia és Afrikanisztika szakán végzett tanulmányaim során egy nemzetközi fejlesztési non-profit szervezet munkatársaként valamint antropológus kutatóként kilenc hónapot töltöttem el a Kongói Demokratikus Köztársaságban 2004 tavasza és 2007 tavasza között, több utazás alkalmával. Munkásságom során megismerkedtem egy afrikai nagyváros komplex társadalmi problémáival, marginális csoportokkal, szegénységben élőkkel, kiváltképp ami a fiatalkorú csoportokat illeti. Rálátást nyertem egy sor olyan eszközre és módszerre, amellyel helyi és nemzetközi szervezetek a különböző problémák enyhítését szorgalmazzák. Záró-dolgozatom témájaként a területen felgyülemlett jegyzeteim és megfigyeléseim dolgozom fel.
A témaválasztást elősegítette egy számomra meghatározó beszélgetés, melyet 2004-ben a Kinshasai Egyetem (University of Kinshasa - UNIKIN ) Antropológia Tanszékének egyik munkatársával, Malembe professzorral folytattam. A professzor politikai antropológiával foglalkozik az Európában is ismert antropológus, Dr. Lapika Dimomfu professzor irányítása alatt. A beszélgetésből kiderült, hogy napjaink kongói társadalomtudományi kutatásainak fő irányai: a modernizáció-kutatás; a városi mikro-közösségek, elsősorban vallási ébredési mozgalmak kutatása; illetve fejlesztési projektekben való részvétel és azok kutatása. Malembe professzor szerint bevett gyakorlat, hogy a fejlesztési projektekben helyi és nemzetközi szervezetek afrikanistákat, antropológusokat alkalmaznak a projekt előkészítésben, megvalósításban és ellenőrzésben. A tapasztalatok szerint a társadalom tudósok által alkalmazott módszerek: a relativista hozzáállás; a hosszú ideig tartó, elmélyült kutatás adott közösségben; esettanulmányok és szakirodalom ismerete stb. mind hozzájárulnak a projekt hatékonyságához, eredményességéhez. A vélemények ugyanakkor megoszlanak. Vannak, akik magát a nemzetközi fejlesztési gyakorlatot is kritikával illetik, a társadalom tudósok aktív szerepvállalásának relevanciáját illetve szükségességét a fejlesztésen belül pedig megkérdőjelezik. Kinshasa rendkívül súlyos, fiatalkorúakat érintő társadalmi problémái megoldásra várnak és véleményem szerint a hatékony megoldáshoz a szektorok közötti együttműködés mutathat eredményes utat, tehát, hogy a civil szféra és az állami szektor szereplői együtt terveznek és visznek véghez projekteket, kiváltképp ami a non-profit szervezetek, a társadalom tudósok és a releváns állami szereplők közötti szoros együttműködést illeti.
 A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum
|
 Király Attila - A nihongozokuk japán nyelvű irodalma Tajvanon
A nihongozoku ("japán nyelvűek törzse"), ill. nihongodzsin ("japán nyelvű ember") kifejezés azon, jelenleg 70-80 éves tajvaniakat jelöli, akik a japán gyarmati időkben születtek, japán nyelvű oktatásban részesültek a háború előtt és alatt, és ma is aktívan használják a japán nyelvet.
A nihongodzsinek számát ma körülbelül tízezerre teszik. Számuk, előrehaladott koruk miatt sajnos rendkívül gyorsan csökken. Japán nyelvűségüket megőrzendő az elmúlt évtizedekben irodalmi és nyelvgyakorló köröket hoztak létre. E körök célja, hogy nyelvi elszigeteltségükből kitörve, emlékeiket, érzéseiket a számukra legkézenfekvőbb formában, japán nyelven megörökítsék, s ha nem is gyerekeik, unokáik, de majd egy valamikori, eljövendő nemzedék számára elérhetővé tegyék.
A japán nyelvi és irodalmi körök elsősorban irodalmi alkotások létrehozására, a japán nyelvtudás, fogalmazáskészség stb. csiszolására jöttek létre, azonban rendezvényeik (és a résztvevők versei, esszéi) a tajvani identitás - nem feltétlenül szándékos - megformálásának, a kontinens kultúrájától való elkülönülés-elkülönítés aktusaivá is válnak. A közösségek rituáléi, a versírók versenyei, nem a domináns mandarin (a kínai pekingi dialektusa) nyelven, de még csak nem is a szigeten jelenleg revitalizálódó tajvani, vagy hakka nyelveken (avagy kínai dialektusokban), hanem a korábbi gyarmatosítók nyelvén, japánul zajlanak.
2004-ben a nihongodzsinek három tajpeji japán irodalmi csoportosulásában végeztem?terepmunkát. Mindhárom csoport hagyományos, de stílusában eltérő japán versek írásának szentelte magát. Kutatásomat elsősorban a verstalálkozóik lefolyására, a tagok verseire, a gyűjteményes kötetekre, a nihongodzsinek által írt esszékre, visszaemlékezésekre, illetve a tagokkal készített beszélgetésekre, interjúkra alapoztam.
Egy ilyesfajta Tajvan-kutatás természetesen besorolható a posztkoloniális kutatásoknak azon áramlatába amelyhez nemcsak az antropológia, de az irodalomtudomány, történettudomány stb. is csatlakozott az elmúlt időszakban. A kutatás során a tajvani identitás problémáival, az elmúlt évszázad és Tajvan kilencvenes évek után demokratikus átalakulásával is foglalkoztam, amely a kilencvenes években került a társadalomtudományi, történeti kutatások homlokterébe. Ebben a tanulmányban elsősorban a tajvani japán irodalmi hagyományokat kívánom bemutatni.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum
|
 Formanek Zsuzsanna - A couvade fogalma a kulturális antropológiában
1. Bevezetés
A terhesség, a szülés, valamint a női reprodukciós ciklus; a menstruáció mind biológiai folyamatok. Mégis, a kulturális antropológia vizsgálódásainak fontos elemei. Az említett folyamatokhoz kapcsolódó hiedelmek és rítusok ugyanis egyértelműen társadalmi képződmények. A nemi szerepek kialakulása és fenntartása, a nők társadalmi helyzetének leírása, a férfiak politikai és gazdasági hatalma, ezek mind olyan kérdések, amelyek a látszólag pusztán biológiai jelenségekhez kapcsolódnak az antropológiai szakirodalomban.
A női reprodukciós ciklushoz kapcsolódó rítusok két nagy kategóriába sorolhatóak (Zelman, 1977):
1. a női tisztasági rítusok: olyan előírt viselkedések, amelyek elkülönítik, szeparálják a nőket a férfiaktól, mindezt azért, mert a nők tisztátalanok, szennyezettek és veszélyesek a férfiak számára.
2. férfi rítusok: olyan előírt viselkedések, amelyek a férfiakra vonatkoznak, mégpedig a nők reproduktív ciklusához kapcsolódóan (a legtöbbet kutatott példája ennek a couvade)
A menstruáció élettani folyamat, de számos kultúrában találkozunk azzal, hogy bizonyos tabuk kötődnek hozzá. 1863-ban a nyugati medicina először hozta összefüggésbe a menstruációt és a peteérést, de még ezek után is jelentek meg olyan cikkek például a British Medical Journal című folyóiratban, hogy a sonka azért romlik meg, mert menstruáló nő kezeli. A hagyományos társadalmakban a menstruáló nőt körülvevő tabuk széles körét ismerjük: a nő nem közösülhet (pl. maszájok), a nő nem érhet a férfi tárgyaihoz (pl. maorik), a nő nem főzhet a férfinak (pl. asantik), s végül a menstruáló nőnek el kell vonulnia egy másik kunyhóba (pl. papagók) (Montgomery, 1974). A legtöbb helyen a menstruáló nőt tisztátalannak tartják. A tabuk magyarázatára számos elméleti elképzelést ismerünk: egyesek azt gondolják, hogy ott, ahol a nők munkája többet ér, a menstruációs tabuk is elenyészőek, mások szerint a menstruációs tabuk a nők diszkriminációjának intézményesített formái (Young & Bacdayan, 1965), Bettelheim (idézi Montgomery, 1974) pedig azt állítja, hogy a tabuk a férfiak vagina-irigységét tükrözik.
A szüléshez kapcsolódó hiedelmek is sokfélék, melyek a fogamzást, a terhesség alatti elvárt viselkedést, a szülés körüli teendőket és a szülés utáni viselkedési szabályokat is magukban foglalják, illetve kínálnak rájuk magyarázatot. Arra vonatkozóan például, hogy melyik a legjobb időszak a gyermeknemzésre rengeteg hiedelem létezik. A gusik például azt gondolják, hogy a menstruáció alatt van a legnagyobb esély a megtermékenyülésre, míg a puka-pukánok azt gondolják, hogy a menstruáció utáni első nap az ideális erre, ellentétben a tallensikkel, akik viszont úgy vélik, hogy ez a legbiztonságosabb időszak, ezen a napon biztos nem foganhat gyermek (Montgomery, 1974).
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Baumann Tímea - Női emlékezet a délszláv háborúról - egy élettörténet tanulságai
Bevezető
Mi olvasható ki egy narratív életútinterjúból? Mennyiben születhetnek tudományos eredmények egy ember önálló életelbeszélésének elemzéséből? Olyan kérdések ezek, amelyek ma még tudományos viták tárgyai. A kulturális antropológia mint diszciplína mindig is kvalitatív adatok elemzésével dolgozott (A.Gergely 2005: 25-29), de más tudomány területére is beférkőztek már a szubjektívebbnek tekintett források. Így például a történettudományban is egyre nagyobb teret hódít az ún. "oral history", az elbeszélők történeteire alapozó leírás (Gyáni 2000; Plato 2004). Interjúelemzésem célja nem délszláv háború egyféle történetének kiemelése az elbeszélés szövegéből, sokkal inkább a szöveg egészének vizsgálata - az emlékezés mikéntje szempontjából. Azt szeretném megmutatni, hogy egy életútinterjú részletes vizsgálata milyen tudást hozhat számunkra felszínre egyrészt az emlékezés narratív formáival, a traumatikus emlékezés stratégiáival kapcsolatban; másrészt arról, hogy az elbeszélő személyes meghatározottsága (nemi és etnikai identitása, élethelyzete stb.) miképpen befolyásolják az élettörténet és a délszláv háború eseményeinek narrativizálását.
A bemutatandó elbeszélt élettörténet azért is érdekes lehet számunkra, mert abban a délszláv háború története sajátos perspektívában jelenik meg. Elbeszélőnk horvátországi magyarként, szerb megszállás alatt (és nem menekültként) élte végig a háború eseményeit. Ez a perspektíva nem a domináns diskurzus része, amelyben a délszláv háborúról beszélnek. Egyrészt elnyomott azért, mert egy olyan kisebbségi csoport szempontja szólal meg benne, akikre ebben a történetben kevésbé szoktak figyelmet fordítani. Leginkább Magyarország felől mutatkozik érdeklődés a történet ezen aspektusa iránt, ám ez is inkább a magyarországi menekülteknek szól, mint azokról, akik otthonukban maradtak. Másrészt elnyomott a diskurzus azért is, mert egy nő háttérországi tapasztalatait mutatja be, s nem közvetlenül a háborús eseményeket. Azonban a teljes képhez ezek a diskurzusok is hozzátartoznak, így a következőkben elemzett élettörténet is.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum
|
 A.Gergely András - "Újbeszél" képnyelv, vizuális közlés és kultúraközi kommunikációk
/Vázlat a komplex kultúrakutatások kontextusairól/
Az alábbiakban a képi és vizuális közlésmódokat talán alapvetően meghatározó, korszakosan jellemző jelenségről szólnék: a képek és filmek, reklámok és kulturális kódjaik új rendszeréről, illetve ezek új tartalmairól, amit a könnyebbség kedvéért (és korántsem minden asszociációtól tartózkodva) "újbeszél" képnyelvnek neveztem el. Mondandóm többrétegű és hosszadalmas, ezért hadd kezdjem bevezetőként mindjárt avval, amit lényegében mondani kívánok: megfigyeléseim szerint a vizuális közléskultúra felszínén kialakult (vagy erőteljesen eluralkodófélben van) egy olyan narratív stílus, melynek alapvető jegye a dinamikus tempójú, de tartalmi értelemben hiányos, a befogadót hiányérzetben is hagyó, a művészi üzenetet a fals életérzés-orientált képfogyasztásra redukáló kommunikáció. Kialakul egy vizuális "újbeszél"-stílus, amely szinte az SMS-ek szűkszavúságával megelégedve, mintegy "narratív abreviatúrák" révén beszéli el azt, amit voltaképpen mondani akar (sőt: amit valójában nem is kényszerül érdemben megfogalmazni, sem valamely jelentéshálóba fogni). Ezt a hiányérzetet fogom (talán némiképpen "strukturalistának" tetsző) felfogásban körüljárni a komplex kultúrakutatás narratívája szempontjából.
Az ekképpen minősített kommunikatív kreálmány voltaképpen két konvencióra támaszkodik. Az első és hangsúlyosabb maga a képi kifejezési nyelv, az ikonikus vagy szumbolikus tartalmat akár nélkülözni is képes vizuális grammatika, amely az "elemi formatan" szerint állna tehát szemantikából és szintaktikából. E vizuális közléskészlet alkalmazása esetén - miként azt a kultúraközi kommunikáció evidenciaként kezeli - tételeződik a közlő, a közvetítő közeg és a befogadó "közös" kód-ismerete, vagyis a remélt megértés komplex feltételrendszere.
Azonban - miként a közléselméletek java többsége ezt evidenciaként kezeli -, mind a közlő, mind a befogadó esetében inherens, szerves feltétel lenne a beszélt nyelv, a használt gondolatközlési eszköztár közös, egyezményes ismerete. Ha azt mondom: Budapest, vagy megmutatom a Szabadság-szobor fényképét, akkor a magyar főváros szimbolikus tartalmára vonatkozó utalást teszek, jelképes és képzet-formában fejezem ki a magyar fővárost. De a vélt közös tudás illuzórikus voltát azonnal átláthatja akárki, aki például a sajtónyilvánosság vagy a televíziós reklámok, a mobiltelefon-hirdetések vagy a számítógép-konfigurációk metanyelvét, felhasználó-orientált tolvajnyelvét és szókincsét elemzi: eltérő tanultság, különböző jártasság és asszociatív tér, vagyis alapvető szubkulturális szintkülönbség jellemzi szükségképpen az elvileg partneri viszonyba, azonos közléstartományba kerülőket, de valódi szóértésükről szinte alig kell összehangolt, kommunikációvá vagy interszubjektív kölcsönhatássá vált kapcsolatoknak bizonykodnia. Úgymond, "teljeséggel elegendő", ha a résztvevők a direkt hatás piaci szférájában találkoznak, teremtenek és követnek vagy utánoznak valamely divatot, s csak részben "fordítják le" maguknak a narratív tartalmat. Voltaképpen a képek "elmondják", megértetik, hogy nincs másról szó, mint hogy vegyél, fogyassz, dobd el a régit, az új mindig többet tud és imponálóbb.! A közlési "interakció" természetesen a brazil szappanoperák vagy futballmérközés-közvetítések esetében sem komplexebb, s erre aligha van igény, melynek utána mégcsak reklamálni sem lehet a kommunikáció egyoldalúvá vagy egyirányúvá (ezzel persze értelemfosztottá, kölcsönös-közös mivoltában megszüntetetté) válását.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum
|
 Miklósné Zakar Andrea - A transzilvanizmus kultúrtörténeti jelentősége
Dolgozatom témájául a transzilvanizmus eszmerendszerét választottam, mert kutatási témám Erdélyhez kötődik, illetve mert a transzilvanizmus jelensége izgalmas kérdéskör, hiszen egy sajátos identitástudat és történelmi helyzet eredménye, terméke.
Erdélynek, mint területi egységnek mindig volt egyfajta különállása, szeparálódása, ennek ellenére szervesen együtt értelmezendő a magyar történelemmel. Buda törökök általi elfoglalása óta, vagyis 1541-től beszélhetünk önálló erdélyi fejedelemségről, amikor az ország három részre szakadt. Ilyen formában Erdély 150 évig független államként élt, viszont a nagyhatalmak saját érdekeiket szem előtt tartva mindig korlátozni (vagy megszüntetni) akarták ezt a függetlenséget. Az I. és II. Diploma Leopoldium végül beolvasztja Erdélyt a Habsburg birodalomba, így Erdély megszűnik külön állam lenni. Ellenpróbálkozásként a Rákóczi-szabadságharc idején összehívják az erdélyi országgyűlést és Rákóczi Ferencet erdélyi fejedelemmé választják, vagyis Erdélyt önálló államként kívánják elismertetni. (Rákóczi már előbb a Magyarország fejedelme címet is megkapta a szécsényi országgyűlésen.) Erre a "titulushalmozásra" azért volt szükség, mert XIV. Lajos (a spanyol örökösödési háború idején) csak úgy volt hajlandó Rákóczival szövetséget kötni, ha Rákóczi nem úm. lázadó. Látható tehát, hogy Erdély függetlensége, önálló államisága milyen kulcskérdés.
A Rákóczi-szabadságharc leverése után Erdélyt újfent beolvasztják a Habsburg birodalomba, viszont II. József császár idején Erdély kormányzóságot kap Nagyszeben székhellyel. Ezzel a lépéssel Erdélyt el próbálják szakítani Magyarországtól. Az 1848. március 15-én megfogalmazott Tizenkét Pont utolsó szakasza kimondja az uniót Erdéllyel, vagyis azt, hogy Erdély elszakíthatatlan része Magyarországnak.
Ez a történelmi kitérő alátámasztja az 1919 utáni erdélyi értelmiség alapállását, amelynek hangsúlyos gondolata: vissza kell térni, újra kell fogalmazni a különálló erdélyiséget. Ennek az újrafogalmazásnak a transzilvanizmus eszmerendszere adott ideológiai alapot.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum
|
 Letenyei László - Antropológiai módszerek alkalmazása a településfejlesztésben
1999 óta dolgozom a térség- és településfejlesztési "szakmában". Tapasztalataim szerint több antropológiai módszer jól használható lenne a településfejlesztésben, ám a gyakorlatban kevesen és ritkán használják. Jelen gondolatmenet két részből áll: az első azt mutatja be, hogy mikor és tudásunk mely részét hasznosíthatjuk (ti. mi, antropológusok) a fejlesztések során, a második pedig azt, hogy a fejlesztések során miért alkalmaznak olyan ritkán antropológusokat.
Település-, területfejlesztés és -rendezés: hol lehet helyet szorítani a társadalomkutatóknak?
A mindennapi gyakorlatban a települési és területfejlesztési szakmában háromfajta feladatról szoktunk beszélni: koncepcióalkotás, rendezés és fejlesztés. Tekintsünk el most attól, hogy Franz Boas felbukkanása óta mi, kulturális antropológusok a "fejlődés" szótól egyébként is fázunk, és fogadjuk el, hogy a fejlődés és a fejlesztés az EU politikájának alapvető fogalmai. A fejlesztési politikák védelmére jegyezzük meg, hogy értelmezésükben a fejlődés minőségi jellegű is lehet, nem csak mennyiségi (de minden esetben elvárt, hogy a gyarapodás igazolható legyen mérőszámok, indikátorok alapján). A kérdés az: hol és hogyan lehet szükség a fejlesztő szakmában, ebben a gyorsan növekvő munkaerő-piaci szegmensben társadalomkutatókra, konkrétabban az antropológusokra?
A települési fejlesztési koncepció hosszú távra szóló, stratégiai dokumentum, amely a település vagy térség jövőképének (helyzetfeltárás, célok, célcsoportok, cél-elérés stb.) felvázolásával mind a rendezési feladatoknak, mind pedig a fejlesztési elképzeléseknek utat, irányt szab. A koncepciót széles körű társadalmi egyeztetés alapján, konszenzussal kell(ene) elkészíteni és elfogadnia az önkormányzatnak. A "társadalmi egyeztetés" módszereit közelebbről senki és semmi nem határozta meg, de a kulturális antropológia eszköztára természetesen beleférhet(ne). A gyakorlatban a koncepciót megalapozó kutatások nem mindig törekedhetnek a teljességre, általában ésszerű kompromisszumokat kell kötni a kutatás mélysége, költségei és időtartama között.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 A.Gergely András - Egy antropológiai megközelítésről
Kutatásom tárgya nem közvetlenül, és főként nem sokak által ismert kiscsoport. Nem lenne korrekt jellemzők alapján szubkulturális csoportnak mondható, sem szociokulturális integrációnak, talán még közösségnek sem a fogalom tradíciókat, kapcsolathálózatot és megnevezhető közös gyökereket magába foglaló értelmében. Leginkább esemény- vagy élményközösség-csoport ez, ha nem értelmezem a csoport fogalmát valamely szociológiai, etnikai vagy szociálpszichológiai kritériumnak megfelelően, esetleg kvázi-csoport, ha némileg változó létszámát, egyedeinek eltérő kötődését, vélhető származási vagy kulturális hátterét tekintem.
Valójában magáról a csoportról szólnom sem igen illene: nem tudják, hogy írok róluk, nem alakulhatott ki még olyan kölcsönkapcsolat közöttünk, hogy ismernék szándékaimat és hozzájuk való viszonyomat, ezáltal pedig kialakíthassák a maguk szerepét magához a megismerő folyamathoz vagy hozzám; nem is volna kutatói magatartáshoz méltó, hogy mintegy "kiszolgáltassam" őket, "beáruljam" valakiknek, akikről ők maguk sem tudhatnak semmit. Áttekintésem célja ezért leginkább az, hogy kísérletképpen felmutassam az antropológiai megközelítés egy "mintáját", olyan rögtönzés formájában, amely törekszik néhány formai jegyet is magán viselni. Olyanokat, mint például annak tisztázása, kinek szól maga az "elemzés", miként történt a megközelítés és megismerés folyamata, mennyiben tükrözi ez a csoportnak (a "bennszülötteknek") sajátos szemszögét, önképét és világképét, s miképpen lehet mindezt elbeszélni valamely hipotézis mentén úgy, hogy szerepem és felfogásmódom tisztázásával lehetőséget kínálok mások kritikai reflexióira is.
Röviden jellemezve tehát, első körben azzal tartozom számot vetni, kikről is van szó. Egyfajta "saját csoportról", ha nem is abban az értelemben, ahogyan Sumner a Népszokások megfelelő fejezetében az etnocentikus tudat tisztázása közben körvonalazza az együvétartozás, identitás, származástudat főbb vonásait (Sumner 1978:12-122). A csoporttal történt megismerkedésem körülményeit a helyszín (az egyetem), a korszak (a 21. évszázad első évtizedének első fele, 2005 ősze), a szerepek belső tagoltsága (diákok és oktató, egyetemi szeminárium körülményei), valamint az együtt töltött idő (a "Bevezetés a kulturális antropológiába001" óra intézményesen szabott és magunk választotta időpontja), illetve a közös időtöltés feltételei (előadó, hallgatóság, egyenlőtlen viszonyok, korosztályi különbség, státuskülönbség, valamelyes eltérés érdeklődésben és felkészültségekben) szabták meg. Ez érdekelt, avagy tárgyalt csoportozat föltehetően közös vonása, hogy a kulturális antropológia szaktudományának megismerésére, elsajátítására vállalkoztak tagjai, akik személyiségük sokféleségét tekintve talán maguk sem lehetnek teljesen bizonyosak abban, miként fog ez sikerülni - ám ez a helyzet (egyedi törekvéseiktől függetlenül) alkalmi csoportba sorolja őket, miként egy metrószerelvény vagy színházi nézőtér egyedeit és személyiségeit. A kutatás alapja nem több, mint két tanóra időtartama, amely aligha elegendő futó impressziónál többre, de a saját kutatási koncepció és a csoport viszonyában ez megindult folyamatként értékelve (ha nem is elegendő, de) jelzés-értékű megfigyelések rögzítésére máris alkalmasnak tetszik. Az elemzés nem mások számára készül, mint kimondottan a tárgyalásra kerülő csoport számára, ez pedig természetszerűleg határolja a fölidézhető és sorra vehető kutatási háttérismereteket, interpretációs mintákat és fölhasználható szakirodalmat is, melyet nem kívánok "általános" vagy kultúraelméleti szempontból citálható szövegrészletekkel megterhelni.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Fehérvári Marcell - Antropológiából megélni? A gyakorlati élet prioritása egy szakmai civil szervezet stratégiájának kialakításában
Az utóbbi időben egyre karakteresebben mutatkozó irány a hazai kulturális antropológiai szcénában az alkalmazott antropológia előtérbe kerülése. A tendencia legfontosabb indikátora mindenekelőtt az, hogy az oktatás-képzésben a korábbihoz képest sokkal nagyobb hangsúllyal van és lesz jelen, továbbá konferenciák próbálják tematizálni, kerekasztal-beszélgetések, fórumok citálni, publikációk jelennek meg hazai szerzők tollából, kutatási programok témáját alkotja.
Mivel magyarázható ez a tendencia? Magyarországon jelenleg több tényező konstellációjáról van szó. Egyrészt a munkaerőpiaci nyomás játszik nagy szerepet, hisz antropológusként a karrier-lehetőségek szinte csak a kutatói-oktatói pályára szűkülnek, amit kevés státusz fed le, ugyanakkor nem is vonzó perspektíva mindenki számára, tehát kényszerűen olyan új érvényesülési területeket kell találni (vagy megteremteni azokat), ahol a diplomával rendelkező továbbra is hivatásszerűen antropológus maradhat, hisz ezért tanult öt éven keresztül. Számolni kell azzal a természetes beérési folyamattal is, amelynek során, a magyarországi antropológia felfedezi maga számára a különféle - nyugaton akár több évtizedes múltra visszatekintő - szakantropológiákat, tudományterületeket, adaptálja problematikáit, módszertanát, diskurzusait, kitermeli specializált szakembereit. Továbbá jelen van ebben a tendenciában egyfajta felismerés is, amelynek zászlóvivői alapvetően a ténylegesen antropológus végzettséggel rendelkező fiatal nemzedék tagjai, mégpedig hogy az "öncélú kutatás" túl nagy luxus bármely tudományág számára. Kissé patetikusan és programízűen fogalmazva: egy kutatásai során szociális konfliktusokkal, problémákkal nap mit nap találkozó humántudomány társadalmi felelősségtudata, felelősségvállalása nem merülhet ki belterjes polemizálásokra szűkült kanonizált kutatás-etikában, különösen, hogy közszereplése a diszciplína társadalmi legitimációjában is döntő. Hogy ez mennyiben igaz, mi a feladata az antropológiának, mire vállalkozhat, melyek a határai, annak megvitatása más fórumokra tartozik. Végül még egy számottevő tényező: a pályázati rendszereken keresztül hozzáférhető források több mint felkérés egy táncra; még ha első hallásra talán visszatetsző dolognak is tűnik, de a különféle pénzalapok a civil kurázsi igazi kenőanyaga. A pályázati kiírásokat vagy a nyertes pályázatok és összegek listáját szemlézve kiben ne merülne fel a gondolat: "hát erre én is képes vagyok!". Különösen a fejlesztési pályázatoknál elgondolkodtató, hogy olyan célterületeken, ahol a beavatkozásoknak jelentős szociális következményei lehetnek, sőt az kifejezett szándéka is a programoknak, ott miért ne jelennének meg ezen a területen antropológusok gyakorlati projektelképzelésekkel, integratív szakemberként, ha sokszor talán más társtudományok képviselőinél érzékenyebben és komplexebb összefüggésekben képesek helyzeteket megragadni.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 A. Gergely András - A totális társadalmi tények mint térhasználati és identitásmódok
(Rövid áttekintés a helyi tudás tartalmáról)
Egy interdiszciplináris megközelítést szeretnék itt felvezetni - nem mintha ezzel a kisebbségi kérdések iránt érdeklődőket meglephetném, hiszen a tanulmányok széles földrajzi horizontja és diszciplináris sokszínűsége ezt eleve ígéri is. Megközelítésmódom annyiban interdiszciplináris, amennyiben a kisebbségtudományok is azok. A szóban forgó tanulmányok tematikái alapján hol történetszociológiai, hol politikafilozófiai, megint másutt térföldrajzi vagy szociálgeográfiai problematikákkal nézhetünk szembe. Saját közelítési szempontom hármas fonatú: részben kisebbségszociológiai, részben politikai antropológiai, részben pedig téridentitást körvonalazó.
Abból indulok ki, hogy a települési szintű, térben és identitásban kifejeződő társadalmi viselkedésmódok nem tekinthetők úgy, mintha távolról néznénk és kategorizálnánk őket, hanem róluk beszélve csakis úgy érthetők meg vagy értelmezhetők, hogy megjelenési formáikat, reprezentációjukat éppoly valóságosnak tekintjük, mint materiális formáikat (így például a nyelvhasználatot, a régióépítési stratégiákat, a migráló tömegek útvonalát vagy a demográfiai tényeket). De bevallható problémaként jelentkezik az is, hogy számos helyzetben nem reprezentálódik, valami okból nem mutatkozik az identitás olyan látványosan, hogy lenyomatait sorra vehetnénk. Kiindulópontom az a jelenség, amelyet a szociológus Émile Durkheim "társadalmi tényeknek" nevezett, s kortársa, Marcel Mauss pedig "totális társadalmi tényekként" elemzett tovább. Igen durván leegyszerűsítve ehelyütt azt, amit az ismeretszociológia, a társadalmi változókból és konvenciókból szellemi javakat megismerni próbáló elméletalkotás, valamint a társadalmak komplexitását antropológiai nézőpontból megérteni próbáló kutatók prózaian csak "kultúrának" neveznek, nem úgy fogom itt tárgyalni, mint valamely "univerzális kiterjedéssel" jellemezhető fenomént. Hanem arra teszek kísérletet, hogy hozzávetőleges igazságokként tüntessek fel olyan megállapításokat, amelyek a kisebbségi létben az önszervező törekvések mögött húzódnak meg (vagy legalább tételeződnek). Azt veszem ugyanis alapul, hogy minden kisebbségi közösséget valahol és valamennyire egy ethosz éltet, másként szólva olyan elfogadott, egyénenként "belsővé tett" normarend, amely életszervező elvként funkcionál. Nem erkölcsi maximáról van itt szó, nem is valamiféle új hitelvek központi fogalmáról, hanem olyan, az életvalóságot sokoldalúan meghatározó társadalmi tényről, amelynek megismerésében az empirikus mutatóknak fontos szerepe vagy bizonyító ereje lehet, de ezek mellett éppoly fontos a társas életvezetést szabályozó helyi tudástartalmak összehangoltságát megismerni, illetve ennek megértése során az adatszerűen nem rögzíthető összefüggések és kölcsönhatások komplexitásának átlátására kísérletet tenni.
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Szűcs Balázs - A jelentések nyomában - Hermeneutika Clifford Geertz kései, teoretikus írásaiban
Előszó
A dolgozat a jelentések nyomába szegődik, s teszi mindezt Clifford Geertz kései, teoretikus szövegeinek követésével, figyelembe véve régebbi teoretikus és módszertani szövegeket is. A dolgozat főcíme utal Geertz klasszikus meghatározására, miszerint a kultúra elemzését "a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak" tartja (2001b: 196). A címben szereplő "jelentések" szó többes száma egyértelműen utal a jelentések sokféleségére, pluralitására, míg a "nyomában" kifejezés pedig a lezáratlanságot, mint hermeneutikai elvet hangsúlyozza. Az alcím és így a témaválasztás indoklásaként elsősorban a koncentrált és pontosan körülhatárolt kérdésfelvetés jelölhető meg. A dolgozatban a "teoretikus" írásokon pedig a nem terepmunkán, de nem is Geertz saját pályafutására való reflexióként született szövegeket (mint az After the Fact, 1995) értem. Az elemzett "kései" Geertz-írások 2000-ben jelentek meg összegyűjtve (hivatkozva az első paperback kiadásra, Geertz 2001a) Available Light. Anthropological Reflections on Philosophical Topics (Elérhető fény. Antropológiai reflexiók filozófiai témákon) címmel. A kötet Geertz válogatott írásait tartalmazza, egy 1968-as tanulmányt leszámítva 1983 és 1999 közt született írásokat.
A "posztmodernnek" nevezett szemlélet (James Clifford 1999a és 1999b) inkább az irodalomelméletet vonta be az antropológia tanulmányozásába, ahogyan maga Geertz is publikált egy kötetet 1988-ban az antropológusról mint szerzőről (Works and Lives. The Anthropologist as Author, 1988). Jelen elemzés a Geertz által is jelzett filozófiát tekinti annak a diszciplínának - s ezek közül is kiemelkedő jelentősége van a filozófiai hermeneutikának -, mely a geertzi antropológiában releváns szerepet tölt be. A dolgozat megkísérli bemutatni, hogy Geertz szövegei hermeneutikai mozzanatokat tartalmaznak. Ennek megvalósításához fontos lesz tisztázni a hermeneutika alapvető elveit, s Geertz írásaiban ezeket, illetve ezek némelyikét megvizsgálni. Ezután kerülhet sor Geertz antropológiájában megnyilvánuló hermeneutikai szempontok elemzésére. A filozófiai hermeneutika eredményeinek tudatos alkalmazása Geertz ezen kései, teoretikus szövegei által pregnánsan bemutathatóak. A dolgozat célkitűzése Clifford Geertz eddig nem vizsgált meglátásainak ismertetése és szövegei távlatainak (az Available Light segítségével történő) megismerése.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Fejér Balázs - Az LSD kultusza - egy budapesti kulturális színpad krónikája
1. Bevezetés
Dolgozatom témája a városi drogfogyasztás, azon belül az LSD kultusza. Terepmunkámat 1993-96 között végeztem, ez az időszak egybeesik a 80-as évekre jellemző, "underground" drogfogyasztási szokások átalakulásával, s a nyugati típusú, üzleti-fogyasztói intézmény megjelenésével. A változás magában hordja a drog kulturális jelentésének, szimbólumainak megváltozását a társadalom egésze, és a drogfogyasztó kisebbség tekintetében egyaránt: a kábítószer a szocialista nyilvánosság titkolt, imperialista defektumából a megmaradt soványka közkonszenzus egyik legszilárdabb (tiltó) elemévé lett, míg a fogyasztás az elutasítás szociális-politikai-kulturális gesztusából stílus és életmódbeli választássá alakult. Egy olyan csoportot kívánok bemutatni, melynek önmeghatározása a jelenlegi nyilvánosság speciális tabu-komplexumához, a droghoz is kapcsolódik. A társadalmi érték- és attitűd-rendszer, a nyilvánosság drog- és drogos-képe több ponton is befolyásolja a drogfogyasztó szubkultúrák gyakorlatait, intézményeit, kriminalitását, szociális dimenzióit, sőt e két világ egymást tagadó-kizáró viszonya (ld. a tagadás, mint a posztindusztriális társadalom hárítómechanizmusa: Postel, 1992), s ebből fakadóan a tiltott világba történő "beavatottság" problematikája képezi az egész drogkomplexum velejét.
Terepmunkámmal lényegében a városi, populáris droghasználat gyakorlataiból emeltem ki egy olyan területet, mely (minthogy a drog szubjektív, élményszerű tapasztalása és a fogyasztók közötti kulturális-szimbolikus tér kölcsönhatása érdekelt) a nagyvárosi viszonyok között aránylag jól körvo-nalazódó csoportra, egy bizonyos drogfogyasztási trendre és az együttlét egy speciális formájára korlátozódott. Szemben eredeti szándékommal, általában drogfogyasztási mintákra kultúrakutatói-megfigyelői alapon nem lehet kultúra-analízist építeni, mivel annyira eltérő drogokhoz kapcsolódó gyakorlatok (szipuzás, heroin használat, party-drogok, stb.) tartoznak e mesterséges, jogi-társadalmi absztrakcióba (a kábítószer fogalmába), melyek a valóságban egymással igen laza viszonyban vannak: más csoportokat mozgatnak meg eltérő módon. Ezért igyekeztem olyan területet szakajtani magamnak, melyen belül egy bizonyos szintig összefüggések, általánosítások fogalmazhatóak meg, s melyhez speciális viselkedések és jelentések kapcsolódnak. Így körvo-nalazódott előttem a "terep", a Budapesten 1993 körül kibontakozó "dance-kultúra", s ezen belül az "acid-party" néven ismert underground (köznyelvi ejtéssel: undergrund) rendezvények világa, egy Bal-Y nevű csoport körül 1993-tól kialakult kulturális gyakorlat. Az új gyakorlatrendszer, a party-világ, nyugaton és itthon egyaránt éles váltást jelentett a városi-populáris kultúra korábbi formáihoz képest (pl. a nyolcvanas évek underground droghasználata), illetve a rendszerváltással párhuzamos generációváltást, s egy kitapintható, majd gyorsan növekvő szubkultúra létrejöttét eredményezte a techno-house party intézménye körül.
Terepmunkám a kulturális elemzés szintjén ugyanakkor aligha volt értelmezhető megfelelő fogalmi keret nélkül (területemhez a legközelebb a deviancia-szociológia áll, mely viszont a kultúra megfigyelői-résztvevői alapú kérdésfeltevésétől idegenkedik), emiatt dolgozatom részben a drogfo-gyasztáshoz kapcsolódó kulturális-fogalmi környezet (drogszociológia, városantropológia, illetve a posztmodern leírások) bemutatásából és a terephez illeszkedő értelmezéséből áll, ezt követi a "sűrű leírás".
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Biczó Gábor - Asszimilációkutatás - elmélet és gyakorlat
1. Az asszimiláció fogalmának fenomenológiai elemzése
Bevezetés
Jelen tanulmány egy nagyobb lélegzetvételű írás bevezető fejezete, egyúttal egy hosszabb kutatás részeredményeinek összefoglalása. A következőkben elsősorban az asszimilációkutatás elméletén belül a fenomenológiai megközelítés lehetőségéről fejtjük ki álláspontunkat. A tárgyalt kutatás célja az volt, hogy megvizsgáljuk és jellemezzük egy általános asszimilációelmélet kimunkálásának létjogosultságát, amely megalapozhatná - de legalábbis elősegítené - a mai közép-európai társadalmi változásokat jellemző asszimilációs tendenciák, trendek átfogó értelmezését.
Az asszimiláció a kortárs közép-európai közgondolkodásban felettébb gyanakvással kezelt fogalom. Különösen igaz ez régiónkra, a közép-kelet európai térség társadalmaira, ahol a kifejezés nemcsak köznyelvi értelemben, de a társadalomtudományi gyakorlatban, a politikai diskurzusban vagy akár esztétikai, történeti vagy szociálpszichológiai kontextusban is negatív konnotációkat hív életre. A fogalomhoz ösztönösen társított gyanakvás, ellenérzés természetesen nem indokolatlan és világosan magyarázható. Az asszimiláció ugyanis a tágabb értelemben valamiféle erőszakot, agressziót sejtet. Olyan változást, változtatást, amely a legkevésbé vágyott és szükségszerűen romlást, univerzális depravációt hoz.
A depravációs-élmény forrásai egyértelműen a 19. században végbement történeti-politikai folyamatok, a nemzet és a nemzetállam kialakulása körül végbement események frusztrációs hatásainak a következménye. Az ennek alapján rögzült jelentése szerint az asszimiláció elsősorban hasonuláskényszert jelentett. Idővel az asszimilációs élmény problematikája a politikai-hatalmi diskurzus részévé vált.
Más szempontok azonban úgy tűnik, messzemenően indokolják az asszimiláció fogalmának újraértelmezését, sőt a rehabilitációra irányuló kísérletet is.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Vityi Dorottya - Családos szerzetesek
- avagy párválasztás és családos élet a Krşna-tudaton belül
I. Témaválasztásom okai, körülményei
I/1. Az első lépések
November környékén lehetett, amikor legelőször elmentem egy Gouranga fesztiválra, ahol a Krşna-hívők indiai zenével, tánccal, vegetáriánus ételkóstolóval és előadásokkal várták az érdeklődőket. Itt találkoztam először ¦ri Vişnu dasával, aki a Budapesti Hare Krisna Templom vezető helyettese valamint a közösség gazdasági ügyeinek felelőse. A fesztiválból nem láttam túl sokat, viszont annál többet ért, hogy az ingyen konyhának kialakított részben órákig beszélgettem ¦ri Vişnu prabhuval.
2005-ben még egyszer fordultam meg a terepemen, amikor a csillahegyi templomban interjút készítettem az előbb már említett ¦ri Vişnu prabhuval. Amint beléptem a templomba (ekkor jártam ott legelőször) erős csilingelő hang és bódító füstölő illat csapott meg, valamint egy félhomályban imádkozó Krşna-hívő látványa, aki éppen leborult az oltár elé. Olyan erős kontrasztban állt mindez a külső világgal, hogy percekig nem is tudtam megmozdulni, csak álltam és hagytam, hogy szétáradjon bennem ez a furcsa érzés. Nem is egyszerű ajtók nyíltak meg előttem, hanem úgy éreztem, hogy bekerültem egy másik világba, dimenzióba, azzal, hogy utaztam öt megállót a hévvel. És azon gondolkoztam, hogy igen, ezért van értelme ezt tanulni és művelni, ez a varázsa az antropológiának, és ezt másnak is látnia kell. Idővel persze természetesebbé vált a közeg és minden, ami kezdetben új és vonzó volt egy idő után a megszokottság erejével hatott rám, de az a pillanat és azok az érzések még most is elevenen élnek bennem.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Binder Mátyás - "Felébredt ez a nép..."
A magyarországi romák/cigányok etnikai-nemzeti önszerveződési folyamatairól
"Az európai politikatörténet legutóbbi kétszáz éve a nemzetállamok és nemzetek kialakulásának története." A mai társadalmak, államok nemzeti és/vagy etnikai alapon szerveződnek, összetett folyamatoknak következtében ún. nemzetállamok jöttek létre, kialakultak különböző nemzeti intézmények, központi értékké vált a nemzet.
Ezek a folyamatok a transznacionális, multi-etnikus cigányságot is megérintették, s a 19. század végi társadalmi, gazdasági átalakulás talaján megjelentek olyan cigány értelmiségi rétegek, akik roma - etnikai alapú - önszerveződéseket generáltak a két világháború közötti időszakban Kelet-Európában. A roma holokausztot követően kialakult egy egyre konkrétabb kulturális és politikai elképzeléseket megfogalmazó nemzetközi roma "nemzetébresztő" elit. Mint Nicolae Gheorghe romániai roma szociológus írja: "a romák az utóbbi években az etnogenezis folyamatának egyaránt tárgyaivá és alanyaivá váltak: tudatos kísérlet folyik a nem területi alapon szerveződő etnikai-nemzeti csoport elfogadott státuszának elérésére."
A roma identitás nemzetközi reprezentációjával párhuzamosan Európa több országában, így Magyarországon is megjelent egy cigány értelmiségi réteg, akik a roma identitás erősítését tartották a helyes útnak. A magyarországi roma értelmiség jelentkezése a 60-as, 70-es években azonban nem volt előzmények nélküli. Dolgozatomban ezt a folyamatot szeretném bemutatni, melynek kezdeteit a 19. század végére tehetjük.
A magyarországi folyamat megértéséhez elengedhetetlen néhány fogalom tisztázása, valamint a nemzetközi roma mozgalom történetének vázlatos áttekintése.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Baumann Tímea - Nyelvi szocializáció a kárpátaljai Mezőváriban
Írásomban egy ukrajnai (kárpátaljai), magyar nemzetiségű kisebbség által lakott település, Mezővári legifjabb generációjának nyelvi helyzetét, nyelvi szempontból történő szocializációját kívánom bemutatni. Ezzel együtt vázolom annak a feltételrendszerét, esélyét és szükségletét, hogy az itt élő, magyar nemzetiségű gyermekek magyar-ukrán kétnyelvűvé váljanak, vagyis, hogy anyanyelvük megtartása mellett megtanulják az államnyelvet is.
A kárpátaljai magyar nemzetiségű kisebbség nyelvi helyzetét és (nyelvi) jövőjét elsősorban az Ukrajnában mint szovjet utódállamban tapasztalható (kultúr)nemzetállami koncepcióra (Kelemen, 1998) és az ezzel járó nemzetépítő (politikai) aktusokra (Smith, 1995; Brubaker, 1996; Hroch, 2000; Kuzio, 2002) vezetem vissza, amelyek különösen a kisebbségpolitikában érhetők tetten. Itt kiemelem az ukrán állam nyelvpolitikáját, mely nem csupán a kisebbség nyelvi helyzetére, de kulturális, sőt gazdasági helyzetére is befolyással van. Az ukrán nemzetépítő folyamatban ugyanis hangsúlyos szerepet kap a nemzeti, illetve államnyelv előtérbe helyezése, terjesztése - a Felvilágosodás kora és J. G. von Herder óta népszerű "egy nemzet - egy nyelv" elképzelést követve (Kelemen, 1998). Állításom szerint a kárpátaljai magyar nemzetiségű kisebbségnek e nemzetépítő tendenciák közepette kell egyrészt "őrizniük" anyanyelvüket, másrészt helytállniuk, fennmaradniuk politikailag és gazdaságilag - és ezért nyelvileg is - az ukrán nemzetállamban. Ebben a helyzetben az ún. additív kétnyelvűség (Kontra, 2001) jelentené a nyelvi megoldást.
Kutatásom egy kisebb, magyar nemzetiségű közösséget érint, nem terjed ki Kárpátalja összes magyar nemzetiségű lakosára. Mezővári egy kb. 3000 fős, határ menti (de határátkelővel nem rendelkező) település Kárpátalján, a Beregszászi járásban. Lakosai a magyar "nemzeti kisebbséghez" (Nicola Girasoli In: Nádor, 2002) tartoznak, néhány vegyes házasság révén a faluba került ukrán nemzetiségű személyt leszámítva. A falu a Kárpátaljára jellemző magyar-ukrán határ mentén húzódó "színmagyar sáv" egyik reprezentáns települése. Ennél fogva alkalmas terep a Kárpátalján még megtalálható teljességgel magyarok által lakott települések (elsősorban a Beregszászi járás területén) nyelvi helyzetének vizsgálatára. A kutatás általános következtetései tehát kiterjeszthetők erre a magyarok lakta, határ menti sávra, de a kárpátaljai szórvány magyar települések külön vizsgálatot igényelnének.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Drjenovszky Zsófia - A budapesti muszlimok alkalmazkodási stratégiái
Egy kendőt viselő, hosszú szoknyás fiatal lány sétál az egyik budapesti utcán. Néhány tizenéves meglátja, és utána kiabálja: Hare Krisna, Hare Krisna! Nevetnek egy nagyot, majd elfutnak. A lány pedig csak elmosolyodik a történteken, mint aki már megszokta az ilyesmit.
Ezzel a furcsa jelenettel találkoztam tavaly ősszel. Felmerült bennem a kérdés, miért reagáltak így azok a fiúk? Miért nevettek, és honnan vették, hogy az a lány Krisna-hívő volt? Rá kellett döbbennem, hogy ehhez hasonló esetek nap mint nap előfordulnak körülöttem, ha jobban odafigyelek. Sokan véleményt alkotnak a tőlük - láthatóan - eltérőekről, anélkül, hogy ismernék azokat, vagy egyáltalán meg tudnák különböztetni őket egymástól. (Mint az általam említett muszlim lányt egy Krisna hívőtől).
Dolgozatom témája a Budapesten élő muszlim arabok alkalmazkodási technikáinak vizsgálata. Célom nem az volt, hogy az itt élőkre irányuló sztereotípiákat mutassam be. A fenti példához hasonlóan inkább az arabok szemszögéből, azaz "belülről" vizsgáltam azt, hogyan reagálnak a feléjük irányuló előítéletekre, illetve hogy alkalmazkodnak a befogadó társadalom normáihoz.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Oláh Sándor - Nyelvi sztereotípiák egy házaspár első világháborús levelezésében
Ebben az írásban egy székely házaspár első világháború alatti levelezésében előforduló nyelvi sztereotípiák formáit, jelentéseit vizsgáljuk, a levelezők helyzet- és világértelemezésében. Az "népi" levelezéssel a történeti, néprajzi irodalomban az utóbbi időben Csóti Csaba, Hanák Péter, Keszeg Vilmos és Kokó Júliánna foglalkoztak. Csóti, Hanák és Kokó szintén első világháborús levelezést vizsgáltak: Csóti erdélyi menekültek leveleit, Hanák a cenzúra elkobozta leveleket. A Kokó Júlianna anyaga hasonló társadalmi, kulturális és földrajzi környezetből - az erdővidéki Vargyas községből - származik, mint az általunk ismert levelezés. Mindkét levélhagyaték fiatal, kisgyerekes házaspárok kapcsolattartásának dokumentuma, társadalmi helyzetük és felekezeti hovatartozásuk hasonló volt. A levelezők helyzet- és világértelmezésében, érzelmi beállítódásában azonban különbségek tapasztalhatók.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 A. Gergely András - Filmbeszéd és antropológiai szövegértés
Mire való a film ? Kinek szól ? Ki által "szól" egyáltalán? Érthető-e, amit és amiről beszél ? Ki érti jól és ki érti félre szavait ? Másként beszél-e a hétköznapi közlésmód és a tudományos ? Lehet-e értelmező a leírás, a manipuláció, a montázs ? Változik-e a beszéd módja az időben, tartalma és jelentése módosul-e az idő múlásával ? Lehet-e a film dokumentum-értékű lenyomat, s lehet-e egyúttal véleménymondás is ?
Mire való az antropológia ? Kinek szól és kik a "beszélők" (Mario Vargas Llosa hőse értelmében)? Miként értelmezhető az antropológia beszédmódja ? Tudományos-e és kikért végzi kutatásait ? Hogyan változott funkciója és amit leír, az miképp gazdagodik a leírás által ? Hol a "visszajelzés", a reflexió és a feed-back hatása a nézőben és a filmkészítő szándékában ?
Ha egy filmbeli elbeszélést, leírást, szituáció-sort nézünk a nuerekről, az azandékról vagy az inuit eszkimókról, ennek része egyfajta hősiesítés, kiemelés, fölértékelés is. Mind a témáé, amelyet Témává avat, mind a filmkészítő szakemberé, aki Ott járt, mind a szereplőké, akiket vizuális vadász módjára teleoptikája végére "tűz"... A képi elbeszélés szükségképpen "költői" is, poétikusan formált, a filmelbeszélés szekvenciái így a barokkos fantázia és az empirikus megjelenítés együtteseként adottak számunkra. A film (Clifford Geertz kifejezésével, 1994) "elmosódott műfaj". Nem a természettudományos objektivitás formálója, nem is ez határozza meg, hanem alkotói műfaj. Jobb esetben interpretáció, s nem képzelmények folyama. S interpretációként nem a magyarázat egyik fajtája, hanem azt kutatja és azt fejezi ki, mit jelentenek az intézmények, cselekedetek, képzetek, kijelentések, alkalmak, szokások azok számára, akikhez tartoznak. Ezért az interpretáció eredményei nem törvények, modellek, erők, mechanizmusok, diagnózisok - hanem konstrukciók, amelyek jelzik vagy megfogalmazzák, miként gondolkodik magáról egy nép, kor, csoport vagy egyén, mi a társadalmi rend számukra, mi a tudás és a tapasztalás az ő
esetükben.
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Kunt Balázs - Szubjektív reflexiók a mai antropológiai írásról
Szerző és szerzemény
Geertz nem egyszer járja körbe azt a problémakört, miszerint milyen is valójában egy antropológiai szöveg? Igénytelen, egyszerű, száraz és tudományos szöveg lenne, vagy lehetőséget kell engednünk benne az esztétikai sík megnyilvánulásainak is ?
Foucault megkülönbözteti az írót a szerzőtől. Az előbbi leír valamit, és befejezettnek tekinti a dolgát, az utóbbi leírása által többletet ad annak a valaminek, valamit, valami pluszt szerez hozzá. Barthes ugyan ezt a kérdést aképpen közelíti meg, hogy kettébontja a mű és a szöveg megjelöléseket: a szöveg egy felépített struktúra, lecsupaszítva, egyértelművé és kristálytisztán érthetővé téve - semmi több. A mű pedig értelmezi, kiegészíti, magyarázza ezt a struktúrát, rámutatva statikus pontjaira - a miért(ek) érdekli(k). Az antropológus választhat: a tudományos nyomás hatására íróként szövegeket gyárt, vagy enged a belső csábításnak és szerző szerepében próbál tetszelegni.
A ( megvalósíthatatlan ) naprakész tudományosságra való törekvés igénye kiöl(het)i azt, amit azzal valójában el szeretnénk érni: állandó félelmet kell hogy érezzünk amiatt, hogy holnap egy új elmélet vagy egy naprakészebb ember talán keresztülhúzhatja mindeddig hiteles számításainkat. Ezt bizonyítják és erősítik a felülírt kutatások; ilyen pl. a legismertebb, Margaret Mead vizsgálódásai; akinek felépített kutatását egy újra - kutatás, Derek Freeman re - search - e látszott meghiúsítani. A kérdés az, hogy valóban hamis lett volna Mead kutatása, vagy akkor, ott, abban a szituációban másképp látta a történéseket?
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátum |
 Haraszti Anna - Alkalmazott és akcióantropológia
Bevezető
A jelen írás átdolgozott változata a Szimbiózis 2002 januárjában megjelent tanulmányának. A szerkesztők ez alkalommal felkértek rá, hogy ismertessem egy rövid bevezetőben saját kutatásom hátterét is - mivel azonban ez a történet önmagában több oldalt venne igénybe, címszavakban kísérlem meg elmesélni annak múltját, jelenét, előrelátható jövőjét.
1999-ben jártam először a kalash törzsi közösségnél észak-nyugat Pakisztánban. A Hindukush hegység vad vidékén, Chitral régiójában, 2000 méter magason fekszik a három kalash völgy: Rumbur, Bumboret, és Birir; a kalashok pedig az egyik utolsó nem muzulmán népcsoport a Törökörszágtól Pakisztánig terjedő térségben. Alig 4000 lelket számlálnak. Viszonylagos elszigeteltségüknek köszönhetően az őket körülzáró, teljes mértékben iszlám környezet ellenére megőrizték ősi nyelvüket, vallásukat, valamint egészen sajátos hagyományaikat.
Az utóbbi néhány év során az öt kalash iskola tanáraiban merült fel egyre erősebben az az igény, hogy kultúrájukat, "történelmüket", saját nyelvükön oktathassák tanítványaiknak. Sürgető szükségét látták ugyanis annak, hogy a felnövekvő generáció felismerje őseik múltjának, vallásának fontosságát. "Rajtuk múlik, hogy kultúránk fönnmarad, vagy lassan elfelejtődik. Mi történik majd, ha meghalnak a kazik (mesemondók)? Ki veszi majd át a helyüket? Hogyan tanulják majd meg gyermekeink gyermekei, hogy honnan származnak?" Ezért írásban szerették volna rögzíteni a kalash mítoszokat, a rítusok szabályait, az énekeket stb. - és mindezt kalash nyelven.
2000-ben Engineer Khan kalash tanítóval együtt gyűléseket szerveztünk a kalash tanárok és vének között, hogy szavazás útján döntést hozhasson a közösség arról, vajon kiknek az együttműködésével dolgozzuk ki a kalash írásbeliség első lépéseit. Azért volt erre nagy szükség, mert a nyelvészek, akik 17 év során elkészítettek egy kalash-angol-urdu szótárat, egykor misszionáriusok voltak - ezért, érthető módon, senki nem bízott bennük, sőt, az elején hallani sem akartak semmiféle együttműködésről. Hogy ez miként, illetve miért változott végül meg, hosszú történet (sokáig mi magunk sem voltunk meggyőződve arról, hogy be kellene őket vonni a kutatásba!).
(A tanulmány a Világosság Bölcsészeti - Akadémiai folyóirat oldalain keresztül olvasható)
Teljes szöveg megtekintése
PDF formátumban |
 Becze Szabolcs - Helyek emlékezete - az emlékezet peremére szorult történelem
A kollektív emlékezet megnyilvánulási formái egy szlovákiai magyar lokális közösségben, Jabloncán (Silická Jablonica).
Emlékezet és közösség
A kollektív, közösségi, társadalmi, társas, közös, stb. kategóriák kapcsán a pszichológiai, szociológiai és szociálpszichológiai elméletek és ezek különböző perspektíváinak diskurzusai nagyrészt a társas és individuálisan szerzett tapasztalataink elsődlegességéről, a társas ismeretelméletről, a tudás társas elméletéről, szociális viselkedésről és interakciókról, szociális reprezentációkról, az ember individuális vagy szociális mivoltáról, stb. szólnak elsősorban pszichológiai és szociálpszichológiai nézőpontból. A szociológia nyelvhasználata a "societé", "society" terminusokat társas, kollektív, társadalmi értelemben sokszor egymásnak megfeleltetve használja mikro- és makro értelmű jelenségekre, olykor nem elválasztva a társadalom és a társadalmi fogalmát, míg a "social" a szociálpszichológiában inkább társasnak értelmeződik, és a személyesebb szféra, a személyközi jelenségekre alkalmazott. Gyakran az sem tisztázott kérdés az eltérő szociológiai elméletekben és diszciplínákban, hogy a társadalom fogalmát milyen értelemben használják, vagy mit is ért a társadalom szó alatt (ez a tanácstalanság épp akkora, mint a kulturális antropológia esetében a kultúra fogalmát nézve). A társadalmi szerveződések elmélete kapcsán a társadalmi, mint fogalom inkább makroszintű, a szociális pedig mikroszintű értelmet nyert a makro-, vagy mikroszociológiai modellekben. Egyes modern szociológiai elméletek szerint a társadalom már feleslegesnek, túlhaladottnak számító terminus, míg bizonyos globalizációs elgondolások már egyenesen a társadalmak többes számát iktatnák ki a társadalomtudományi gondolkodásból (Somlai 1999: 11-12). Ezzel azonban nemcsak egy terminus használatának relevanciáját, hanem a társadalmak, mint önálló entitások pluralitását és ezáltal a kultúrák relativizmusát kérdőjelezik meg és teszik zárójelbe.
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum |
 A. Gergely András - Egy pár kapcsolat (Idő és társadalmi ritmus)
"Szétmentünk, vagy legalábbis úgy néz ki, mert mindig dolgoznia kell... Ráadásul nekem is azt kéne - ezt aláírom -, de nem teszem 'minden áron'... Most gondold el, órákig együtt voltunk, frankó volt, lazán, zenével, finom borral, kávékkal, csemegéket eszegetve, apró ajándékokkal és gesztusokkal, ... igazán minden 'olyan' volt, hogy utána lett volna a legjobb... Akarta volna is... - úgy éreztem... És akkor egyszercsak elkezdi, hogy neki mennie kell, mert még reggelre két cikket kell megírnia... Hát nem ér rá? Nem! Nem halasztható? Nem! Nem tudok segíteni? Nem lehetne éjjel megírni...? Nem, ő már különben is fáradt ilyenkor ... Este fél nyolc volt, érted, kora nyáron... Mitől fáradt...?"
Koranyár, vagy a szerelem ideje, szentivánéji ábrándozás és kobold-varázslat időszaka, ideje a kapcsolatnak, a kikapcsolódásnak, avagy a valamibe bekapcsolódásnak... Társadalmi idő, amelyet másként és másként élnek meg korosztályok, más és más szerepeket vagy cselekvésmódokat építenek bele nemek és korcsoportok, más és más jelentést hordoz kinek-kinek... Munkaidő, szabad idő, pihenőidő, élményidő... - döntési szabadság arról, hogy mi kényszerű és mi függ tőlünk... Nyárközépi merengésben erről próbálnék most szólni, ha nem is többet, néhány apró töredéket legalább. Drámainak látom, sürgetőnek érzem az arról szóló elgondolkodást, hogy miként is élik át, vagy élik meg az idő szerepét és kezelésének élményét azok, akiknek koruk, nemi identitásuk, élethelyzetük vagy törekvéseik alapján a leginkább módjuk volna eldönteni, mi fontos az időből, mi tartalma és értéke lehet az időnek, milyen időgazdálkodás jellemezze az egyéni életvezetést, s milyen idői találkozások múlnak-múlhatnak személy szerint rajtuk is...
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum |
 Prónai Csaba - Kulturális antropológia és cigánykutatás
Földünkön a kultúrák igen sokfélék, mégis valamennyiben igaz - többek között az -, hogy az emberek fogalmaikkal valamilyen rendet hoznak létre, egy kozmológiát teremtenek. Azzal, hogy szavainkkal értelmet adunk a világban lévő dolgoknak, egyúttal osztályokba is soroljuk őket. Így jönnek létre olyan bináris oppozíciók, mint például: nyers/főtt, ehető/ehetetlen, tiszta/tisztátatalan stb. E mechanizmus segítségével alakítjuk ki világainkat.
Nincs ez másképp a cigány kultúrák esetében sem, mégha az a nem-cigányok felől nézve esetleg a rendezetlenség benyomását kelti is. Könnyebb azt hinnünk, hogy a cigányok világa egy minden logikát nélkülöző, a mi világunkból ad hoc építkező, szedett-vedett "lenyomat", mint aprólékos résztvevő megfigyelést végezni több hónapon át annak érdekében, hogy az a rendszer, amely az adott kultúra sajátossága, a maga működésében táruljon föl előttünk. A kulturális antropológusok ez utóbbira vállalkoztak, amikor "beköltöztek" azok közé, akiket szerettek volna megérteni, akikről szerették volna megtudni, hogy vajon mit miért csinálnak.
A cigánykutatások vonatkozásában ez (már ti. a kulturális antropológiai megközelítés megjelenése) döntő fordulatot jelent.
Az antropológusok azáltal, hogy huzamosabb ideig együtt éltek egy-egy cigány közösséggel és tanulmányaik előterébe a cigányok nézőpontja került, azáltal, hogy a kultúrát a hétköznapi értelemben felfogott kategóriánál tágabban értelmezték, valamint azáltal, hogy elemzéseik során a komparativizmus mellett a holista szemléletet követték - alapvetően új felismerésekkel gazdagították a cigány kultúrákra vonatkozó ismereteinket. És itt nemcsak arról van szó, hogy pl. empirikus bizonyítékokkal szolgáltak arra vonatkozóan, hogy a "cigány" elnevezés esetében egy pluri-etnikus, nem-homogén kategóriával van dolgunk. A kulturális antropológiai vizsgálatok a cigány kultúrák új konstrukcióit hozták létre, a "cigány" kategóriát új tartalommal töltötték meg, alapjaiban ingatva meg mindazokat a vélekedéseket, amelyek a cigányokra vonatkozóan a többségi társadalom legtöbb tagjában korábban éltek, és mind a mai napig élnek.
A továbbiakban ezt szeretném három példán bemutatni.
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum
|
 Frida Balázs - A vallás és a szupernaturális
Valláskutatás és antropológia: meghatározások és alapfogalmak
A vallásantropológia - tág értelemben - a természetfeletti (szupernaturális) körébe utalt jelenségekre irányuló szociokulturális tényezők antropológiai vizsgálatát jelenti, azonban ahogyan a vallásnak, úgy a vallásantropológiának sincs egyetemesen elfogadott definíciója. A vallást bizonyos szempontból úgy tekinthetjük, mint a viselkedés olyan hiedelmeit és mintázatait, amelyek az emberek számára fontos, ám az ismert technológiával és szervezettség technikáival látszólag megoldhatatlan problémákra alakulnak ki. A puszta materiális léten túlmutató, feloldhatatlannak tűnő korlátok leküzdésére az ember a természetfeletti lények és hatalmak manipulációjához fordul (Haviland 1996: 361). Tág értelemben a vallás szimbólumok és szimbolikus stratégiák olyan eszmei rendszere, illetve annak kifejeződése, amely tiszteletet és/vagy félelmet kelt, valamint összekapcsolódik olyan rituális tevékenységekkel, amelyekben a "hívők" egy-egy közössége vesz részt (Giddens 1995: 438). Az írott emberi történelem folyamán minden kultúrában a vallás kínált választ az emberi lét alapvető kérdéseire (Hoebel 1949: 405): a természet-ember (kultúra), a történelem-ember (kultúra) viszonyára, az emberi (individuális) élet jelentőségének kérdésére, mégpedig az eszmék olyan rendszerével, amely a mindennapi élet megszokott világi menetén túlmutató tapasztalatokban gyökerezik. A vallás az emberi élet értékét és jelentőségét egy, mind a természeti, mind a társadalmi világon túli "transzcendens" világra vezeti vissza. A két "birodalom" kapcsolatáról szóló szakrális (szent) történetek és azok elbeszélései igazolják a rítusok, imák (tehát a vallás gyakorlata) és az elmélkedések hatékonyságát és értelmét (Bánki 1993: 346).
(A tanulmány a Világosság Bölcsészeti - Akadémiai folyóirat oldalain keresztül olvasható)
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum
|
 A. Gergely András - Nemzetiségek és kisebbségek Magyarországon
" - Hallod-e, cigány! Ha mondasz nekem egy hazugságot, kapsz tíz pengőt...!
- De hát náccságos úr, az elébb húszat tetszett ígérni...!"
Régi tréfa szövege ez, amit mottóul választottam... S ami fontosabb, az nem a kora, hanem a tartalma, üzenete. Valamiért - évtizedekig talán alig gondolkodtam ezen, tudomásul véve, hogy vannak alig megmosolyogtató "viccek" is - mindig zavart valami ebben a kis poénban... Talán az, hogy olyan mereven "kiosztja" a szerepeket, oly magabiztosan a poénkodó "gazdagét", a gádzsóét, aki a maga kivagyiságát ilyen ízetlen kihívásokkal próbálja igazolva látni, s a romáét is, aki nemcsak hízelegve nyeri el méltó jutalmát, de valamiképp meg is majmolja az uracsot... Nem mintha a szituáció hiteltelen lenne..., hanem talán mert oly módon tipizál, ahogyan az már szinte "tipológia" is, mely ráépül a szereptudatokra, magatartásokra, az örökkön-örökké változhatatlan élethelyzetekre, az egyenlőtlenségre és kiszolgáltatottságra, meg arra a kényszerre, hogy ez már aligha lesz másképp, illetve arra a pompás fordulatra, hogy az ostoba gőgöt épp a saját eszközével kell kijátszani, s ez sikeres is lehet... A poén valahogyan azt "üzeni", hogy mindenki jól jár, a helyzet mégis változatlan marad, hogy tehát nem lesz soha olyan verzió, amely a szerepeket fordítva osztaná le...
Persze a tréfa csak tréfa, még akkor is, ha "olvasata" ránk van bízva, s ha az értelmezések lehetséges köre mindig aszerint alakul, amilyen a korhangulat...
Kisebbségekről, nemzeti és etnikai csoportkultúrákról sokféle ilyen szöveg idézhető. Ráadásul a nemzettipológiák, faji típustanok, kulturális jellemvonások újra meg újra kialakuló, megerősödő rendszere egyike marad a legreménytelenebbül kipusztíthatatlan kommunikációs viszonynak. Hogy mi ez a viszony, milyen nyelven és milyen cselekkel, milyen előtörténettel és szerepfelfogásokkal zajlik az a folyamat, amelyben a szerepek és szereplők aligha tudnak jelmezt cserélni... - részben erről szól az alábbi fejezet.
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum
|
 A. Gergely András - A komplex kultúrakutatástól a politikai antropológiáig
Ez az írás csupán egy kis hangolási kísérlet egy nagy tudásterülethez, melynek aligha lehet tükre vagy kalauza. Nem is törekszik többre, mint olyan hangadó bevezetésre, amely a kultúra (vagy inkább a kultúrák) iránt érdeklodo, alaposabb társadalomtudományi iskolázottsággal nem rendelkezo, de nyitott szellemiségu olvasót becsalogathatja egy olyan megismerési tartományba, ahol (sokszor) kevésbé a válaszok, annál inkább a kérdések, kételyek és viszonyítások kaptak teret.
Kultúrákról beszélni röviden, avagy évezredeket (illetve történeti) korokat átfogó ismertetést készíteni néhány oldalon - ez akkor is kockázatos és felszínes vállalkozás, ha a szakirodalmi útmutató temérdek forrásmunkára hívja föl a figyelmet, melyek persze önmagukban is komplex feldolgozások, így részletes ismeretanyaguk továbbvezetheti az antropológia elméletei iránt érdeklodot. E vállalkozás reménytelensége ellenére is érdemes azonban megkockáztatni néhány útmutató okfejtést, márcsak azért is, mert mindegyre sokasodnak azok, akiket ez új tudományterület (ténylegesen vagy esetlegesen) érdekelne, de nincs rá öt esztendejük, hogy "kitanulják" a szakma alapjait, viszont enélkül nem jutnak hozzá elemi ismeretanyaghoz sem.
(A tanulmány az MTA Politikai Tudományok Intézetének oldalain keresztül érhető el.)
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum
|
 Pocsarovszky Regina - Kultúrsokk, avagy egy kéthetes erdélyi terepmunka tapasztalatai
Jelen tanulmány alapját a 2005. nyarán, a Budapesti Corvinus Egyetem által szervezett ördöngosfüzesi (Fizesu Gherlii / Románia) nemzetközi falukutató program alatt szerzett egyéni élmények és tapasztalatok képzik. A tábor során négy fos kutatócsapatunk a generációk közötti médiafogyasztás eltéréseire fókuszált, ugyanakkor számos egyéb, a kutatási témához szorosan nem kapcsolódó tapasztalatot is gyujtött. Csapatunk három tagja volt erdélyi származású, mindnyájan a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem hallgatói, kettejük mára már le is diplomázott. A velük együtt a faluban eltöltött ido nagyban hozzájárult ahhoz, hogy bepillantást nyerhessek egy, a sajátométól számos vonatkozásban eltéro kultúrába. Az elkövetkezendokben a kutatás elso napjától rendszeresen vezetett terepmunka naplómon kívül helyenként az ő feljegyzéseiket is felhasználom majd.
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum
|
 Lakatos Dóra - Találkozások a Krisna-tudattal
Kutatásomat 2000 őszén kezdtem meg a Magyarországi Krisna-tudatú Hívők közösségében. A kezdet ideje egyetemi tanulmányaim elején állt, most közeledve a befejezéséhez, úgy érzem, egy végponthoz jutottam, időszerű tehát ennek az időszaknak egy összegző elemzése. Tanulmányomat négy alapvetően meghatározó kérdés köré csoportosítottam, négy fontos "találkozás" köré. Az első, hogyan kerültem be ebbe a közösségbe, hogyan fogadtak el, miféle szerepet tölthettem be a kutatás során, mint antropológus? A második rész, első terepmunkáim eredménye, a magyarországi hívőkkel kapcsolatos elemzés, melyben egy fontos kérdésre keresem a választ. Hogyan illeszkedik be a Krisna-hívők kultúrája az őket körülvevő kultúrába? Végül arról írok majd, hogyan jutottam el a filmezésig, hogyan készítettem el első filmemet erről a közösségről, és ez milyen eredményekkel, tanulságokkal, újabb tapasztalatokkal járt? Megfogalmazódik (mivel a film témája is ez volt) mit is jelent tulajdonképpen a Krisna-tudat? Különféle szinteken azt fogom elemezni, hogyan sajátítják el a hívők a Krisna-tudatos kultúrát? Befejezésül pedig utolsó terepmunkám eredményeiről fogok beszámolni, egy indiai út során szerzett tapasztalataimról és egy zarándoklaton készült filmemről.
Teljes szöveg letöltése
PDF formátum |
 Lakatos Dóra - Cigányok Indiában?
"Sem ők nem fogalmazták meg közösségüket, sem az nem volt jellemző, hogy a környezetük egységesen szemlélte volna őket. Munkájuk, hagyományaik, kasztjuk alapján ítélték meg egymást, s őket is az emberek. Természetesen az életmód hasonlóságai teremtettek közöttük valamiféle közösséget, de még az sem volt mindegy, kinek milyen formájú a sátra. Mikor valakinek háromszögletű sátrat mutattam a kezeimmel, kijavított, hogy nem olyan, s kezével félkörívet írt le, hogy ilyen.
De, ha már eredetről és rokonságról beszélünk, érdemes talán azon is elgondolkodni, mit is jelenthet mindez az ő számukra?..."
A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum
|
|
|