Szubjektív reflexiók a mai antropológiai írásról

Szerző és szerzemény

     Geertz nem egyszer járja körbe azt a problémakört, miszerint milyen is valójában egy antropológiai szöveg? Igénytelen, egyszerű, száraz és tudományos szöveg lenne, vagy lehetőséget kell engednünk benne az esztétikai sík megnyilvánulásainak is ? 
     Foucault megkülönbözteti az írót a szerzőtől. Az előbbi leír valamit, és befejezettnek tekinti a dolgát, az utóbbi leírása által többletet ad annak a valaminek, valamit, valami pluszt szerez hozzá. Barthes ugyan ezt a kérdést aképpen közelíti meg, hogy kettébontja a mű és a szöveg megjelöléseket: a szöveg egy felépített struktúra, lecsupaszítva, egyértelművé és kristálytisztán érthetővé téve - semmi több. A mű pedig értelmezi, kiegészíti, magyarázza  ezt a struktúrát, rámutatva statikus pontjaira - a miért(ek) érdekli(k). Az antropológus választhat: a tudományos nyomás hatására íróként szövegeket gyárt, vagy enged a belső csábításnak és szerző szerepében próbál tetszelegni.
     A ( megvalósíthatatlan ) naprakész tudományosságra való törekvés igénye kiöl(het)i azt, amit azzal valójában el szeretnénk érni: állandó félelmet kell hogy érezzünk amiatt, hogy holnap egy új elmélet vagy egy naprakészebb ember talán keresztülhúzhatja mindeddig hiteles számításainkat. Ezt bizonyítják és erősítik a felülírt kutatások; ilyen pl. a legismertebb, Margaret Mead vizsgálódásai; akinek felépített kutatását egy újra - kutatás, Derek Freeman re - search - e látszott meghiúsítani. A kérdés az, hogy valóban hamis lett volna Mead kutatása, vagy akkor, ott, abban a szituációban másképp látta a történéseket?