RELATÍV VISZONYAIM… (Öninterjú)

Elõször azt elméletrõl:

Amikor 1968 augusztusában nyolc hónapos venezuelai tartózkodás után   Budapestre érkeztem, még hetekig a piaroa indiánok között átélt élmények hatása alatt voltam, és nem tudtam felfogni barátaim politikai („Mit szólsz a diáklázongásokhoz?") és kulturális nyüzsgését („Láttad a Beckett darabot?").

         Idegenné vált a megszokott közeg... Elfelejtettem könyvcímeket, telefonszámokat, de fülemben visszhangzott Hatopa mágikus csörgõvel kísért mitikus éneke, és magam elõtt láttam Tuna vehemens beszámolóját a vaddisznók elejtésérõl...

         Hasonló érzelmi folyamaton esett át tanítványom, aki nem akarta lemosni a testérõl a festéknyomokat, törzsi beavatásának szimbólumait – szorongva figyelte, miként kopik magától a cinóberszín...

         Az indiánok hónapokon keresztül adták át ismereteiket, és arra tanítottak, „nekik-róluk" írjak, fotózzak vagy készítsek filmet, tehát tõlük távol is gondoljak rájuk. Ezt a máig ható sajátos 'enkulturációt' semmiféle elmélet nem helyettesítette sem az utazás elõtt, sem pedig utána...