Barcasági körkép - Egy kulturális antropológus terepmunka-tanulmányaiBarcasági körkép - Egy kulturális antropológus terepmunka-tanulmányai

Ajánló 

      Az emberi természetről szóló, s a kultúrák etnikailag vagy térben behatárolt sajátosságait megnevező tudományok, ezek között pedig a társadalom- és kultúrakutatások hosszú évszázadokon át sokszor esküdtek arra, hogy az emberi természet változatlan, adott és módosíthatatlan is, hiszen nyíltan kimutathatók állandósult elemei, közösségi eszközei, jelképei, szokásrendi alkotórészei. A mélyebb, érzékenyebb elemzések azonban, s ezek közt is az elsők sorában az antropológia volt az, amely feladatául vállalta, hogy meghatározza az emberi viselkedés egyetemes vonásait, példáival illusztrálja állításait, s mindegyre újra-ellenőrzi tételeit ugyanabban a társadalmi közegben vagy másokban, ezenközben megfigyelve, hogy ami állandósulni látszik, valójában hogyan változik mégis, ami egyetemesnek tűnik, az miként módosul helyi példákon, az életvezetés más mintái közepette. Mindezen igyekezete mellett rámutathatott az összehasonlító kultúrakutatás arra is, hogy az etnospecifikus kultúrában a közhelyes képzetekhez viszonyítva épp ellenkezőleg történik: a lehetőségek széles skáláján változik az emberi természet, meghatározói pedig hol élelemszerzés, hol fajfenntartás, hol háború és védekezés vagy termelés és elosztás eszközei, s messze nem minden jelenik meg a kutató számára, aki nem éli át „belülről", az etnikai csoportkultúra felől mindazt, amiről téziseit megfogalmazza.
       Veres Emese-Gyöngyvér írásai átkalauzolnak bennünket azon az Erdélyen, ahol nemcsak a fatornyos templomok, bórvizek és székelykapuk régies tónusú, „paraszti archaizmusai" fogadnak, hanem egy tájegységi vagy kistáji kultúra mindennapi jegyei. Nem törekszik „régióföldrajzilag" tematizálni terepmunkájának helyszínét. Egyszerűen csak egy olyan hétköznapi kultúráról - jóllehet, romló állagú etnokultúráról - mondja el keresetlen fölfedezéseit, amelynek jelentősége és „jelentése" túlmegy a szokványos „Erdély-tematikájú" írásokon. Kiszemelt tájegysége, a Barcaság, tekinthető földrajzi egységnek, Brassó-vidéki övezetnek, a Kárpátok széles ívének közepén fekvő csomópontnak, turisztikai centrumnak is - ám ami fő karaktervonását adja, az mégis inkább a szász, magyar és román kultúra négyévszázados együttéléséből fakadó szimbiózis. Megtudjuk a szerzőtől azt is, miképpen más a csángó ezen a vidéken, mint Moldvában, milyen helyi társadalom veszi körül s termeli ki magából e széles medence vallási-kulturális-jogszokásbeli jelképeit, s hogyan szorul össze minduntalan valamelyik a három közül, teret engedve más kultúrkörök előretörésének.
            Megmaradás és változás, jelképek és képes beszéd, üzenetek és kulturális örökség jellegzetességei, társadalmi magatartások és mozgások kapnak hangsúlyt ezeken a lapokon. S a nézőpont, az értékelő, elbeszélő, deskriptív módszer a szerző belülről jövő, személyesen átélt anyaga, önreflexív módon elidegenített, mégis hiteles megnyilatkozása. Az az Erdély, amelyet nemcsak tündérmeséből, nemcsak földúlt falvak fényképeiről, s korántsem a magyarságtól elhódított területként mutat be, igencsak híányzott már a hazai szakirodalomból. E néhány rövidke dolgozat persze nem pótolhat minden, másfajta, szembenálló vagy elfogult tereptapasztalatot. De hozhat új szempontot, érvényes látásmódot arról a kultúrtájról, melyet „mintha már ismernénk", holott éppen a szerző írásai adják tudtunkra, mennyi mindent nem tudunk még erről huszadik századi „Tündérkertről".

 

                                                                                                                              A.Gergely András


A teljes szöveg letöltése...