Paul Smith - Írás, általános tudás, és posztmodern antropológia

 A nyelv természetén való elmélkedés, ami a nyugati ismeretelméleti hagyományok gerincét jelenti, talán soha nem volt annyira intenzív, mint most, a posztmodern korban. Könnyen lehet persze, hogy a folytonos nyelvbeli átalakulás iránti aktuális figyelem csupán azt a félelmet leplezi, hogy elveszítjük a nyelv feletti kontrolt, és hogy a strukturalista és posztstrukturalista megközelítés – legalábbis a Foucault-i „Nyelv a végtelenhez" (Langage ˆ l'infini )  értelmében – az emberiség számára, a népszerű elképzelésnek megfelelően, teljeséggel haszontalan (1). Noha a fejlett kapitalizmus egykoron szinte a semmiből határozta meg a lét fogalmát, a nyelv problémája mindig új formákban jelenik meg mint valami megállíthatatlan kórság. A járvány egyik hatását az Egyesült Államokban jól mutatja az, ahogyan a nyelvelméleti kérdések esetében a humán tudományágak minden gyakorlata szertefoszlik, mintegy az idegen kórokozó nyelven hagyott nyomaként. A „szertefoszlik" talán nem a legszerencsésebb megfogalmazás, hiszen ezek a tudományágak igyekeznek közös hangot találni a nyelvvel mint betolakodóval. Megpróbálják befogadni azt, sőt néha arra törekszenek, hogy hozzá képest határozzák meg önmagukat.