"A mi munkánknak kicsi az értéke..."

   1989 decemberének utolsó napjaiban, a terrorista támadások rémhíreitől zaklatott székelyföldi kisvárosból a falusi szülőkhöz hazaérkező fiatal családot örömmel fogadták: "Hála Istennek, hogy épségben megjöttetek! Most már remény van arra, hogy ezután minden másképpen lesz, minden jobb lesz!"

     Akkoriban - a diktátor házaspár kivégzésének napjaiban - sokan gondolták szebbnek, jobbnak a jövőt, a remények virágzása hosszú évtizedek alatt felgyűlt feszültségekből sarjadt. Azóta nyilvánvaló lett, hogy a Székelyföld társadalmában is az anyagi jólét csak kevesek kiváltsága, általános tendencia a többség életszintjének lesüllyedése, vagy stagnálása. Ez a vidék - a "magyarság keleti bástyája", ahogy egy évszázaddal ezelőtt a Román Királyságban munkát kereső székelyeket a végleges letelepedéstől féltő közíróink fogalmaztak - ma gazdaságilag súlytalanodó, hátrányos helyzetű, periferizálódó régió. A hatvanas évek második felétől ide telepített ipar évek óta húzódó válsága, az évtizedek alatt felhalmozott társadalmi hátrányok, az elmaradottság következményei súlyosan terhelik az itt élő lakosságot. Az előző rendszer erőforrás-elosztó politikájával sokrétű területi-társadalmi egyenlőtlenséget hozott létre az infrastrukturális, kommunális ellátottságok területén éppúgy, mind az emberi erőforrások szférájában a demográfiai összetétel, szakmai, foglalkoztatási lehetőségek terén valamint a tudás- és képzettségeloszlásban egyaránt.

     Az alábbiakban székelyföldi falusi vidék társadalmi-gazdasági helyzetének néhány sajátosságáról beszélünk. Mindvégig az ott élők tapasztalati és gondolkodási látószögén belül maradva, gyakran oly mértékig, hogy mondanivalónk kifejtésére szóbeli megnyilatkozásaikat is idézzük.     

  Megjelent: Magyar Szemle 1999/3-4:78-103.

A teljes szöveg letöltése...