AGA 60 (mennyi?!?!) avagy 60 mondat magáról AGA-ról*

 Ha az érdeklődő elolvassa az 1995-ben alakult MTAPTI Etnoregionális Kutatóközpont szakmai történetéről készített 11 oldalas összeállítást, melyben szó esik az intézmény keretében, 2008-ig megjelent több mint másfélszáz kiadványról, bizton egy több mint tíz tudományos munkatársat foglalkoztató intézményről vizionál. Ismerünk olyan kutatót, aki – politikai kapcsolatainak hála – kutatóintézetet gründol magának, ám ebben az esetben kutatói hátországot is kap hozzá. Ám példa nélkül áll, ezt bizton állíthatjuk, hogy egy személy testesítsen meg (nem csupán jelképesen) egy teljes kutatóközpontot. Ráadásul mindezt önerőből. Andrásnak hogy is lehetnének politikai kapcsolatai,amikor távol áll tőle minden ilyesfajta formális szerep, ami a mindenkori hatalommal azonosulni nehezen bíró értelmiségi-ellenzéki habitus származéka. 2012 decemberében, születésnapi köszöntése alkalmával, viccesen megjegyezte,hogy azért maradt egyedül, mert mindenki kikopott mellőle. Valójában minek is oda más, amikor egymaga is elvégzi egy egész intézmény munkáját. Hogyan csinálja? Senki sem tudja, mindenesetre érdekes lenne az ünnepelttel egy időmérleg-vizsgálatot készíteni. Saját tapasztalat: nem tudok olyan időpontban e-mailt írni Andrásnak, hogy arra egy órán belül ne kapnék választ, legyen az reggel, délben, este vagy éjszaka. Az „etnoregionális kutatás" fogalma még valamire alkalmas, mégpedig arra, hogy nem kényszeríti művelőjét egyetlen szaktudomány keretei közé. Talán András is zavarban lenne, ha csak egy diszciplínával azonosítanák, legyen az a számára oly kedves szociológia, politológia vagy kulturális antropológia. Ne higgyük, hogy ez az„ intézményesített interdiszciplinaritás" csak a polgári demokráciában, a rendszerváltást követően bontakozhatott ki. Az önéletrajz adatai szerint, például 1974 és 1979 között, miközben a Művelődéskutató Intézet munkatársaként könyvtárosi és (szociológusi) kutatói feladatokat látott el, fotós és rádiós műsorszerkesztő is volt. Napjainkig szinte lubickol a különféle felsőoktatási és kutatóintézményekben, lexikon- és folyóirat-szerkesztésekben, tudományos társasági és szakértői tisztségekben vállalt feladatok között. És itt van a viszonylag új, ám talán mindent háttérbe szorító hobbi: a(z afrikai) dobolás. Amikor néhány hónapja, ha jól emlékszem, ínhüvelygyulladásra panaszkodott, leginkább azt sajnálta, hogy nem tud dobolni. A dobolás számára az alkotás örömét, a játékot, a hétköznapokból történő kiszakadást, a megtalált harmóniát jelenti, és persze „családját", a 2008-ban alapított Afrobreakz formációt, a többi dobossal, köztük édestestvérével, „Gergővel". A tudományos szakma azonban többet találkozik Andrással az egyetemi órákon, a konferenciákon vagy a különféle megbeszéléseken, fórumokon. Kevés olyan szakmabelit ismerek, akinek írás- és beszédmódja ennyire közel áll egymáshoz. Jellemzőbb rá a francia esszéisztikus, a tudományos gondolatmenetnek természetes folyást biztosító stílus, mintsem a szöveget pontokba szedő, fő- és alfejezetekre bontó, tagoltabb, ugyanakkor szaggatottabb nyelvezet. Mintha a komplett operát az áriaesttel, a Háború és béké-t a Harmonia caelestis-szel vagy az Amistad-ot a Gyökerek-kel hasonlítanánk össze: végső soron minden ízlés dolga. Egy biztos, András előadásába vagy tanulmányába nem lehet csak úgy belehallgatni vagy beleolvasni, érdemes, sőt szükséges a teljes gondolatívet az elejétől a végéig nyomon követni. A nyelvhasználat tekintetében is hallatlanul következetes: a pongyolaság, a zsurnalizmus távol áll tőle; a tudományos kifejezések sokasága látszólag nehezítheti a befogadást, de a nyelvi leleményektől és stiláris bravúroktól hemzsegő, érzelemre ható irodalmi élmény és a bulvár stílusú, olcsó hatásvadászat helyett a lényeget pontosan megragadó mondatfüzérei az értelemre kívánnak hatni.