Amikor Fekete-Afrika megszállja a Nagy-Antillákat - Alfred Métraux: A haiti vodu című klasszikusáról

Óhatatlanul a Métraux-i nívó mezsgyéjén, munkájában az etnológiai konklúziók megadásának már-már következetes paradigmájaként tekinthető, tételező kijelentések útján járunk akkor, ha megengedjük a felvetést: a haiti vudu posztmodern civilizatorikus közegünkben az archaikus vadócság, az elborzasztatás (sic!) és a csalogató egzotikum (populárisan) kiválóan tematizált „guilty pleasure”-je. Legyen bár „közelfogásos” képzettársításokból fakadó, fragmentált toposz, mely lakonikusan tűri (tűrni kénytelen) a rajta végrehajtott faragásokat, véséseket és toldásokat, hívószavainak kézen-közön forgása, pavlovi csengőként ébreszt meglehetősen jól standardizálható viszonyulásokat a maga irányába. Egyéb empíria nélkül is: elegendő futó pillantásokat vetni a Haitiről szóló beszámolókra, hírekre az elmúlt évekre visszamenőleg egyes médiafelületeken (különösen a 2010-es, Hispaniola szigetét ért pusztító erejű földrengés irányította újra a figyelmet a hányattatott sorsú országra), szemlézni kommenteket, hogy lássuk a domináns fogalmi hálót, a „barbárság” és elmaradottság és (e kettő összefüggéséből egyenletmegoldásként levezethető) primitívség vélelmét (s természetesen nem az európai teológiai-történeti horizonton elhelyezkedő, mint inkább a „pagan” miszticizmus ragadvány képzeletét). Sőt, mintha a diab ki nem mondott (és nem is vágyott) feltételként, ott sündörögne számos, kelet-közép-európai (a megfelelő aláhúzandó) internet-felhasználóvilággá tett hozzászólásnak ihletésében.