Egy önironikus kameruni terepkutató - Nigel Barley: Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból című kötetéről

     A kulturális antropológiát a nyugati egyetemi-főiskolai világ java részén alaptudományként kezelik. Éppúgy, mint a régészetet, amely olykor társtudománya egyugyanazon tanszéken, vagy a szociológiát, amely adatgyűjtésben társa, szemléletmódban rokona, de amelynél kevésbé mereven várják el az oktatók, hogy a diákok tényleges társadalmi terepen, külföldön, egy ismeretlen kultúrában kezdjék el megismerni a való világot.
     Magyarországon mindez már egyre közelítőbb mértékben hasonlóképpen van, leszámítva azt, hogy egy afrikanistát inkább a történelem vagy a politikatudomány szakokon képeznek, esetleg olyan bölcsészeti területen, ahol Afrikába utazni talán titkolt-vágyott kaland, esetleg kemény munka, de csupán ritkán egy kutatási pálya kezdete.
     Nigel Barley mint Cambridge-ben és Oxfordban képzett szakférfiú, immáron megkezdte egyetemi oktatói éveit, mire lehetősége nyílt arra, hogy kutatási terepet válasszon magának. Enélkül ugyanis csupán leckefelolvasónak érezhette magát kollégái között, akik a legkevesebbre sem becsülik a tudortársak bölcsességét, ha nincs mögöttük egy rendes terepkutatás. Hónapok-évek telnek el ezután, mire kiválaszthatja, szponzorokkal megtámogatja, oltásokkal és engedélyekkel körülbástyázhatja afrikai kutatását, melyet egy kameruni nép, a doajók körében végezhető szokás- és hiedelem-gyűjtés lenne hivatott kiteljesíteni.
     Barley a korrekt brit esszéíró hagyomány birtokában a legkevésbé sem hagyja rejtve, mennyi ostobaság, kötözködés, kétely, kritika, okostojás-vélemény, vállveregető jótanács és lekezelő bölcselem veheti körül a kezdő kutató ama kíváncsiságát, amely a véletlenek és kényszerek szorításában már koránt sem oly emelkedett, mint az egyetemi évek alatt, más kutatók művei vagy egyetemi előadási ismeretében és követésük közben tűnhetne. A humor, irónia, kötözködés, élcek sora, packázás és pikirtkedés megannyi árnyalata végigvonul a művön, melyekkel csöppet sem kíméli a tudományos környezetet, az egyetemi kollégák vagy a csupa jószándék tanácsadók körét sem. Szinte az első soroktól már érzékelhető, hogy a szaktudományi mércével mért „kutatás" nem is egy körben alig több, mint elviselése a teljesíthetetlen normának, kötelességszerű követése az elődök előírta utaknak, s utóbb annak is, hogy miként illik és kell viselkednie annak, aki „a terepen járt…!". Ámbátor, aki végre a terepre merészkedett, ennek a frászos helyzetnek ott annyiszor kell érdemben megfelelnie, saját kárán tanulnia, váratlan és képtelen helyzeteket megoldania, hogy jószerivel el is felejti már, mivel nehezítették jószándékú kollégái a kutatás kezdeteit, mivel járultak hozzá a lehetetlen teljesítésének görcséhez, s mit várnak el majdan, ha ép bőrrel megússza a kiruccanást. Barley műve ebből a tónusból kellően sokat tartalmaz, szinte az első lapoktól önironikus, és szinte a legvégéig kritikus is, vagyis oszt jobbra-balra mindazoknak, akik úgy tesznek, mintha ez a terepkutatás afféle kiruccanás, turista-kaland vagy jutalomutazás volna. Majdhogynem kalandregényes, amit közread, de szinte több mint tudomány, amit mögötte felsorakoztat. „Több mint tudomány" alatt persze azt értve: amit tudományosan is lehet méricskélni, azt a szerző nemcsak megtapasztalja, de közli, értékeli, mérlegeli is, ellát mellesleg kételyeivel, megosztja velünk gondjait, tépelődéseit, nyűgjeit és siralmait – mindezek révén nemcsak résztvevő olvasójává, hanem kvázi aktív kritikusává is tesz valamely olyasfajta szakmunkának, amit száz könyvbarátból ketten sem vennének kezükbe, nem érdeklődvén Afrika, sem Kamerun, sem a doajók, sem a hegyi doajók hitvilága iránt. Így azonban a kötet könyvsiker lett, a szerző pedig – mint tudományos gézengúz – kellőképpen népszerű és korszakosan divatos…