Egy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból. RecenzióEgy zöldfülű antropológus kalandjai. Feljegyzések a sárkunyhóból. Recenzió

    Kezdjük a száraz adatokkal: Nigel Barley angol szociálantropológus arra adta a fejét, hogy a Nyugat-Afrikában élő hegyi doajók között töltsön körülbelül egy évet, és eközben a doajó társadalomszerveződést és kultúrát tanulmányozza. Az erről szóló rendhagyó beszámolója afféle "amiről sohasem beszélnek a monográfiákban" típusú írás, és annak az ígéretével kecsegtet, hogy végre "zaftos" történeteket olvashatunk egy egzotikus és távoli nép kutatójáról. (Ki tudja, mit csinálnak annyi ideig ezek az antropológusok ott, azokon a távoli vidékeken?) Ez a várakozásunk mintha be is igazolódna, még ha nem is abban az értelemben. 
    Barley könyve tulajdonképpen anekdotikus történetek szövedéke, melyek körülbelül egy év eseményein vezetik végig az olvasót, nagyjából időrendben a terepmunka ötletének (kényszerének) fölvetődésétől az afrikai tartózkodáson keresztül a Nagy-Britanniába való hazatérésig. Ezekből a történetekből kikerekedik, hogy élete első terepkutatását miképpen élte meg személyesen az angol antropológus. A személyesség Barley könyvének kulcseleme, hiszen a tudományos etnográfiai írásokból, ha nem is teljesen (erről még szó esik bővebben), de általában hiányzik a "kutató mint ember" nézőpontja. 
    A monográfiákból többnyire nem olvasható ki, hogy milyen személyes kapcsolatokat ápolt a helyi közösség tagjaival, kit hogyan ítélt meg, mivel foglalkozott szabadidejében, gyötörték-e betegségek, mit és hogyan evett, hogyan osztotta be az idejét, mivel közlekedett, hol lakott és így tovább. A doajók kommunikációs szokásaival kapcsolatban például Barley leírja, hogy csak úgy lehet velük folyamatosan beszélgetni, ha az a fél, amelyik éppen a másikat "hallgatja", "komolyan a padlót bámulja, előre-hátra billeg, és körülbelül öt másodpercenként azt mondja: >igen<, >ez így van<, >jó<". Itt a figyelem kifejezésének sajátos helyi, azaz kulturálisan kódolt formájával szembesülhet az olvasó. Ez a "mindennapi apróság" még az átlagnál talán figyelmesebb, nyitottabb antropológusok számára sem azonnal nyilvánvaló. Barley mindenesetre körülbelül egy hónap múlva jött rá, hogy a bennszülöttek azért válaszolnak a kérdéseire tőmondatokban, mert a saját beidegződései szerint alkalmazott nonverbális jelzések (a másik szemébe nézünk és bólogatunk) Doajóföldön nem segítenek az interakció fenntartásában. Mivel az antropológusok legfőbb információgyűjtő módszerei közé tartoznak a spontán beszélgetések és a kevésbé vagy jobban strukturált interjúk különböző válfajai, ebben az esetben nem nehéz felismerni az összefüggést a kulturális különbségek, a személyes készségek és a terepmunka eredményessége között. A legtöbb ilyen "huncutság" viszont csak a bennszülöttek közötti kutatómunka folyamatában tapasztalható és érthető meg, mert lehetetlen egy kultúra egészéből előre, otthon felkészülni.

A teljes szöveg letöltése...