Lőrinczi Tünde – A részvétel gyakorlatai és az elismerés politikája egy budapesti roma gyülekezetben

Bevezető gondolatok
A nyugat-európai roma közösségek többségében az 1950-es évek elejétől egyre hangsúlyosabban jelenlévő vallási ébredés egybeesett az etnikai ébredés folyamataival, azaz a roma etnikai önszerveződések, polgárjogi mozgalmak és nemzetépítési gyakorlatok egyre meghatározóbb jelenlétével. Az elismerés politikájának két típusa ideológiailag és intézményileg csak nagyon kevés esetben működött együtt, a hétköznapi gyakorlatok során viszont, mintegy alulról építkezve, folyamatosan erősítették egymás jelentéseit, melynek eredményeként létrejött az etnikai identitására büszke, öntudatos, vallásos roma. Ez a folyamat a posztszocialista országokban csak a rendszerváltás után kezdett kibontakozni, amelynek több oka is van. Egyrészt az ateista állampolitika megszűnése a vallásos kisközösségek belső megújulását eredményezte, melynek következtében a roma missziók megerősödtek és megsokszorozódtak, ugyanakkor a határok megnyílása lehetővé tette a külföldi roma misszionáriusok megjelenését is, akik romani nyelven evangelizáltak, így a nyugat-európai romák körében már jóval korábban meghatározó pünkösdi-karizmatikus irányzatok itt is kezdek elterjedni. Magyarországon a CMERI -hez tartózó németországi kelderás roma misszionárius, Franz Warde (Fardi) munkássága meghatározó, aki közvetlenül a rendszerváltás után végzett missziós munkájának az eredmény több önálló pünkösdi roma gyülekezet is, akik elhatárolódnak más pünkösdi egyházaktól, és önmeghatározásuk fontos részét képezi, hogy önálló roma gyülekezetekként tekintenek magukra, kapcsolatokat pedig elsősorban a CMERI-hez és Vie et Lumiére-hez, a két nemzetközi roma vallásos szervezethez tartozó gyülekezetekkel tartanak fenn. Ugyanakkor a romák munkamigrációjuk során is találkoztak roma gyülekezetekkel, akik a külföldi megtérés után, hazatérve, az otthoni közösségben végeztek térítő munkát. Ennek a folyamatnak az eredménye, hogy ma már a kelet-közép-európai országok esetében is beszélhetünk roma újvallásosságról, mint társadalmi jelenségről.

Tanulmányomban egy budapesti pünkösdi roma közösség, a Khangeri gyülekezet közösségépítési gyakorlatainak az ismertetésén és értelmezésén keresztül kívánok reflektálni arra a kérdésfelvetésre, hogy a roma újvallásosság milyen formában értelmezhető az elismerés politikájának egy alulról építkező gyakorlataként, és hogyan járult hozzá a roma önszerveződések és más elismerés-politikai diskurzusok rendszerének alakulásához, alakításához. Roger Brubakerhez hasonlóan úgy gondolom, hogy egy csoport/közösség, legyen az akár etnikai, akár vallási vagy más jellegű szerveződés, nem eleve adott, hanem az által válik csoporttá/ közösségé, hogy létrehozza és tartalommal tölti fel azokat a helyzeteket, szituációkat, amelyek során csoportként/közösségként, valamit képviselve jelenhet meg a tágabb társadalomban. (BRUBAKER 2001) Épp ezért egy kutatás során fontosnak gondolom a közösségképződés helyzeteinek és működési mechanizmusainak a vizsgálatát. Ezt nevezem a részvétel gyakorlatainak, hisz olyan helyzetfüggő, aktív jelenlétek és működések sorozatáról van szó, amelyek hozzájárulnak az etnikai identitás újraértelmezéséhez és újraépítéséhez egy vallásos közösségiség keretei között, melynek eredménye egy új etnicitás (HALL 1996, 79) létrejötte. Az itt leírt részvételi gyakorlatok természetesen a roma újvallásosság és elismerés-politika kapcsolatának csak egyik lehetséges működési módját szemlélteti, hisz különböző közösségekben és szituációkban egészen más mechanizmusok is létrejöhetnek.

A teljes szöveg letöltése: Lorinczi Tunde tanulmány