Vallás és etnicitás kérdésköre a kezdetek óta foglalkoztatja a kulturális antropológia kutatóit, hiszen a vallási jelenségek a közösségi kultúrába ágyazódnak bele, abban nyilvánulnak meg, illetve azon keresztül válnak személyesen átélhetővé .
Ez nem jelenti azt, hogy az embernek nem lehetne intim, bensőséges kapcsolata a szakralitással, azonban ez a kapcsolat is az ember kulturális tudásán és nyelvén keresztül valósul meg, nem beszélve arról, hogy a szenttel való kapcsolat az őt körülvevő közösségekre vonatkozó felelősség hordozására is készteti az egyént. A vallás tehát, ha empirikus megközelítésben vizsgáljuk, nem ismerhető meg az adott közösség és kultúra összefüggésrendszerének feltárása nélkül, amelyben létrejött, megjelenik, és átélhetővé válik. Vallás és etnicitás jelentéstartalmai ezáltal elválaszthatatlanok egymástól. Ezt természetesen több irányból lehet megközelíteni egy kulturális antropológiai kutatás során.
Ha például egy olyan közösségben kutatunk, ahol – mint mondjuk a Kárpát-medence magyarok által lakott valamelyik településén – egy magyar református közösség etnikus tudatát, összetartozását alapvetően fejezi ki vallási hovatartozása, akkor tudnunk kell, hogy ez a két kulturális tényező egyértelmű „állandóságként” él mind a magyar, mind a vele élő más nemzetiségű és vallású közösség tagjai számára. Ez a különbözőség pedig az élet minden területére kiterjed, meghatározva az adott közösségekben születő emberek egész életútját. Az etnikus csoport vallási intézményei, rítusai, tanításai megszentelik, nyomatékosítják ezeket a határokat úgy, hogy közben a szentségek segítségével legitimálják, megerősítik a saját közösséghez való tartozás kötelékeit.
Természetesen olyan közösségeket is ismerünk, ahol azonos felekezetű, de más etnikumhoz tartozó csoportok élnek együtt. Sőt, a kérdés tovább bonyolítható. A Vajdaságban például vannak olyan települések, ahol katolikus magyarok és horvátok élnek együtt pravoszláv szerbekkel. Ilyen esetben felmerül a kérdés, a közös felekezetiség (ebben az esetben a katolicizmus a magyarok és a horvátok között) vagy inkább a nyelvi hasonlóság (horvátok és szerbek között) lehet-e erősebb az etnikai közeledés vagy éppen a keveredés (pl. vegyesházasságok) terén? Ehhez járul hozzá a kereszténység egyetemes voltának tanítása, amely ezeket a kérdéseket elvileg inkompetenssé is tehetné, a katolicizmus terén magyarok és horvátok, az ökumenikus törekvések talaján pedig mindhárom közösség életében. A mindennapokban azonban mindegyik közösség elválasztja magát a másiktól, etnicizálva vallásuk teológiai tartalmait is. Más esetekben azonban az azonos felekezetiség több generáció elteltével asszimilációs tényező is lehet, ahogy ezt számos példa mutatja például a bolgár diaszpóra esetében. Magyarországra települt bolgár kertészek közül sokan az azonos pravoszláv felekezetiségnek köszönhetően olvadtak bele a szerb közösségekbe, s ugyanígy a Vajdaságban, a Bánságban egyes településeken katolikus bolgárok váltak magyarokká.
A Vajdaságban a kisegyházak kutatásakor magam egy ehhez kapcsolódó fontos jelenségkörrel találkoztam. Ezekhez a közösségekhez is több etnikus háttérrel rendelkező ember tartozott. A magyarok, a szerbek és a horvátok mellett nagy számban voltak ennek a közösségnek tagjai olyanok, akik vegyesházasságban születtek, az ateista „jugoszláv” „metaetnikus” szocializációban nőttek fel, s végül – Jugoszlávia felbomlásakor – úgy érezték, nem tartoznak sehová, hiszen sem egyik etnikumhoz, sem egyik felekezethez nem tartoztak, pedig az etnikus-vallási közösséghez való tartozás ezeknek társadalmi-politikai funkciója ismét alapvetővé vált ezen a tájon.
A kisegyházak vallásgyakorlatában és ideológiájában azonban kifejezetten hangsúlyos a multietnicitás képviselete, annak hangsúlyozása, hogy ahogyan az őskeresztyén egyházban – Pál apostol szavaival – nem volt „sem zsidó, sem görög”, itt sem számít, ki milyen etnikus-vallási közösség tagjának született. A szakralitás ebben az esetben feloldja az etnikus kötelékek relevanciáját. Mindez kifejeződik az istentiszteletek kétnyelvűségében, az igehirdetések, bibliaórák tanításában és a tagokkal készített interjúk során általam hallott identitás-stratégiákban, ön- és csoportdefiníciókban egyaránt.
Az eddigi néhány példában az a közös, hogy bár egészen más, egyedi jelenségeket mutatnak be számunkra, mindegyik esetben egy adott társadalmi helyzet szakrális legitimizációjával számolhatunk. Akár egy etnikus közösség csoportkohézióját szenteli meg a vallás, akár több kultúrát integrál egyfajta metaetnikus, etnikumok fölötti közösséggé, mindegyik esetben a szakralitás mélyíti el és erősíti meg az adott communitas létjogosultságát, sőt e létezés szentség által előhívott, támogatott és küldetéssel megbízott voltát is.
Az, hogy valaki magyarnak, szerbnek, zsidónak, kereszténynek született vagy azzá vált, nem valamiféle véletlennek köszönhető, hanem mindez Isten akaratából történt így. A személyes identitás lényegévé válik ezáltal, hogy ki melyik közösségnek a tagja. A saját közösséghez és kultúrához való tartozás felvállalása és elmélyítése így nem csupán egyéni vagy közösségi kívánalomnak való megfelelést takar, hanem szakrális cselekedet is. Az ember, mint egyúttal közösségének tagja, szakrális küldetéssel bír. Így válik a szakralitás és etnicitás problémakörének meghatározó aspektusává az elválasztás fogalma.
A szentség megnyilvánulásai együtt járnak a határképződés, az elválasztódás jelenségével. A szent idő, a szent tér, ahogy a szent életforma és világnézet is, elkülönül a profántól.
A teljes szöveg letöltése PDF formátumban: papp-richard-a-szakralitas-tetje
