Bevezető

„A legenda beszéli, hogy négy bölcs addig imádkozott, amíg elérte, amit kívánt: a mennyországba léphetett az üdvözültek közé. Teljes napot tölthettek itt a boldogok között, napkeltétől napnyugtáig élhettek elíziumi életet. Az első bölcs az élményt nem bírta el és belehalt; a második elméjében megzavarodott; a harmadik az élményt magába zárta, őrizte élete végéig, s a megszerzett boldogságot magának tartotta meg. Csak a negyedik bölcs távozott egészségesen és épen, mert a látottakat arra használta fel, hogy azon, aki hozzáfordult, segítsen” (Hamvas 2001b:232)

A negyedik bölcs felismerése és döntése nemes. Ám a megvilágosodás utáni pillanatok, a visszatérés a földi valóságba, az elhatározás az élmény megosztásáról bizonyosan sok kérdést és feladatot vet fel. Hiszen honnan tudjuk, hogy hol kezdődnek élményeink, s véget érnek-e valaha? Hogyan fogjuk fel őket? Hogyan rögzítjük magunkban, s hogyan adjuk tovább tapasztalatainkat, mindazt, amit átéltünk és elménkkel felfoghattunk? Leírjuk? Elmeséljük? Lefotózzuk, lefestjük, vagy talán eljátsszuk? Hogyan találjuk meg a megfelelő közvetítő csatornát, kifejezési formát, s a nyelvet, amelyen őszintén szólhatunk, hogy a belsőből külső lehessen, s hogy saját világunkba is beilleszthessük a külvilág jeleit és szimbólumait, annak struktúráját és érzelmi hatását, amit élménynek nevezhetünk. S egyáltalán mindez tudatos vagy tudattalan, a sajátunk vagy kultúránk által meghatározott? Önnön szabad döntésünk, vagy csak szerepünk nagyszerű megformálásának része, melyet a Nagy Világ Színház színpadán játszunk önfeledten, Léthé vizével átitatottan elfelejtve, hogy életünk során egy nagy kozmikus játék szereplői vagyunk.

A játékot ősidőktől fogva alapmagatartásnak tekintették, amiből az élet formálódik, olyan tehát, mint az élet vezérfonala. Megjelenik az öröm, az ünnep, de még a háború felépítésében is. A játék által az ember élettapasztalatokat gyűjt, feloldhatja a feszültségeket, de ugyanakkor ráeszmélhet az életerő mélységére, s magára az élet teljességére, amelyet csupán saját szerepét játszva, sosem élhetne át. A játék mindenkié, nem sajátítható ki, hiszen áramlatában, mindenki összefüggésben van a másikkal. A vallásos ember hiszi, hogy a Nagy Kozmikus Játékot Isten irányítja, s hogy a játék által rejtetten, de Isten cselekszik az életében, s a földi halandó azzal szolgálhatja legjobban istenét, hogy a tőle telhető legodaadóbban játssza ráosztott szerepét. Képzetében tehát, az emberi élet egésze az Istennel való játékban teljesedik ki.

Hans-Georg Gadamer (1994: 40) szerint a játék egyfajta önábrázolás. Az emberi élet elemi funkciója, így az emberi kultúra elképzelhetetlen valamilyen játékelem nélkül. Az emberi játéknak az a sajátossága, hogy a játék az észt, az ember legsajátabb jellemzőjét is magába tudja vonni. Az emberi játék mozgása által kialakuló játéktérben, az így születő mozgásjátékban, az ember maga fegyelmezi és rendezi mozgását, mintha célokat követne. A játék tehát, végső soron a játékmozgás megmutatkozása, önábrázolása. A játék másik fontos tulajdonsága, hogy mindig együttjátszást igényel. Ez alól még a néző sem tudja kivonni magát, belső részvétellel van jelen ebben az ismétlődő mozgásban, így a játék abban az értelemben is kommunikatív tevékenység, hogy nem ismeri a távolságot játékos és néző között. A néző nem csupán megfigyelő, aki csak nézi, hogy mi történik, hanem a játékban „résztvevőként” része is a játéknak.

Életünk, mely a maga valóságában felfoghatatlan, a játék áramlatában lesz testközelibbé, s a cselekvés, a játékmozgás szabadsága, feloldhatatlanul összekapcsolódik az élmény fogalmával.

Wilhelm Dilthey, német gondolkodó, az élmény fogalmán egy adott életet értett, mely egységet alkot. (Leeuw 2001: 584) Mikor a szellemtudományok ismeretelméleti megalapozásán dolgozott, megállapította, hogy mind a történelem, mind a társadalom megismerése pszichológiai kidolgozást igényel, mely az embert észlelő, gondolkodó, érző, képzelő és akaró lényként, tehát erőinek teljességében írja le. A természetet csak az ész mindenkori törvényei szerint ismerhetjük meg, azonban a történelmi életfolyamatot csak az ember, mint megismerő szubjektum által, aki magának a történelmi életfolyamatnak az alkotóeleme. Az ember, mint individuum, képes arra, hogy megjelenítse a többi individuum életét a maga számára, így tehát nem pusztán szellemi és fizikai lény, hanem pszichofizikai életegység. A pszichofizikai életegység testének felépítésével, idegrendszerével a természeti egészbe illeszkedik, azzal állandó kölcsönhatásban van. A társadalom és történelem élete nem más, mint individuumok célösszefüggéssé összekapcsolódó kölcsönhatásai. A célösszefüggés az individuumok pszichofizikai lényének akaratából, érzéseik, szándékaik, érdekeik végtelen játékából tevődik össze. Ezek az individuumok nem csupán részt vesznek a kölcsönhatásokban, hanem szemlélői is azoknak. Ebben az összefüggésrendszerben paradox helyzet rajzolódik ki: az ember, az individuum a maga életmegnyilvánulásaival, de ez az ember ugyanakkor a maga konkrét valóságában mindig a társadalmi és történelmi összefüggések része.

Dilthey számára a tényleges megismerő szubjektum az egész ember, aki valamennyi képességével részt vesz a külvilág megjelenítésében, a külvilágról alkotott fogalmait tehát magának az életnek az anyagából szövi, s ez alapján fogalmazza meg a fenomenalitás tételét is, mely szerint minden, ami számomra létezik, tudatomnak ténye. Az Én és az objektum elválasztása is csupán a tudatomnak, s nem az életnek a ténye.

Igaz ugyan, hogy a valóságos szubjektum, a teljes ember számára az élet feltárul, hiszen a belső állapotok közössége folytán mások életét a sajátjához hasonlóan átélheti. De ha kiindulásként semmi más nem adott, csupán egy szubjektív élmény, akkor semmi biztosíték nincs arra, hogy az élet megértése képes túllépni az élmény szubjektivitásán. Dilthey gondolatmenetében ezen a ponton arra hivatkozik, hogy a belső állapotok közössége nem pusztán hasonlóságot, hanem azonosságot, egy mindenkor és mindenütt egyforma pszichikus struktúrát jelent. Az intelligencia, az ösztön- és érzelmi élet, valamint az akarati cselekvések összefüggése az, amely minden kifejlett ember lelki életében szilárd struktúrát alkot, s minden lelki folyamat e három valamelyikében játszódik le. A lelki élet mindig individuálisan megalkotott, megnyilvánulásai azonban, amennyiben objektív formát öltenek tudatosan vagy öntudatlanul, mindig szabályokat követnek. Ezeket a szabályokat, az individuum az emberi szellem nagy alkotásaiban készen kapja. Aki képes arra, hogy kifejezze magát, azaz a készen kapott szabályokhoz igazítsa tevékenységét, az arra is képes, hogy mindent megértsen, ami kifejezés.

Az élmény tehát magában foglalja az érzékelés és észlelés „adatait”, érzéseket, érzelmeket, s magát a megismerést, annak kíváncsiságával és elvárásaival, és nemcsak verbálisan érint meg minket, hanem képek, képzetek és benyomások által is. Ez az élmény nem egyenlő a viselkedéssel, melyet egy kívülálló megfigyelő ír le a passzív néző hozzáállásával és rutinjával, ahogy valaki más cselekedeteit nézi. Az élmény sokkal személyesebb, egy aktív énre vonatkozik, egy olyan emberi lényre, aki nem csupán foglalkozik valamivel, hanem jelenlétével formálja is a körülötte és benne lejátszódó cselekményt.

A jelenség összetettsége, kikerülhetetlen jelenvalósága, ugyanakkor megfoghatatlansága, és az ebből eredő feszültség Dilthey egész életére rányomta a bélyegét. Halálos ágyán így fogalmazott: „Romok hevernek körülöttem.” (Dilthey 1974: 51)

Ám közel hatvan év múlva, a romokból egy új konstrukció nyer alapokat, hiszen Victor Turner, angol származású antropológust, Dilthey elmélete inspirálta arra, hogy körvonalazza az élmény antropológiáját.

A teljes szöveg letöltése:paris-noemi-az-unnep-tukreben-antroport-konyvek-9

MAKAT
Antroport

Budapest 2015

Antroport Könyvek 9.

Sorozatszerkesztő
A.Gergely András

Szerkesztők
Kirzsa Fruzsina
Papp Richárd
Varga Andrea
Szabó Miklós

Szakmai lektor
Szeljak György

Kiadja az Antroport, Budapest.
Szaktudományi partner: Magyar Kulturális Antropológiai Társaság
Etnoregionális Műhelye és az ELTE TÁTK Kulturális Antropológia Tanszék.
Felelős szerkesztő: A.Gergely András
Felelős kiadó: Lakatos Dóra

ISBN 978-615-80003-7-6
ISSN 2416-0121