Régi Tamás: Bevezető (az antropológus szemével)
2006-ban az angliai Leeds Metropolitan University-n tizennégy PhD hallgatót válogattak össze a világ minden tájáról, és adtak nekik lehetőséget, hogy a The Centre for Tourism and Cultural Change (CTCC) irányítása alatt megkezdhessék doktori tanulmányaikat. A csoport kialakításában az egyik ki nem mondott szempont az volt, hogy csak nemzetközi jelentkezőket vettek számításba, helyi brit nem volt köztük. Francia, német, svájci, olasz, osztrák, jordániai, kínai, dél-koreai, szingapúri és az én személyemben egy magyar hallgatót vettek fel a kutatóközpontba. Az eltérő kulturális háttérhez még hozzáadódott, hogy mindenki más-más tudományterületről is érkezett. Voltak közöttünk történészek, európai etnológusok, szociológusok és antropológusok, de közös volt az érdeklődésünkben a turizmus és a kultúra kapcsolatának megértése.
Mivel mindegyikőnk ’valahonnan jött’ így senki nem volt otthon Leeds-ben. Nem csak, hogy nem voltak velünk a családtagjaink, de nem voltak körülöttünk az otthoni tárgyaink, könyveink, bútoraink sem. Úgy kezdtük meg életünk egyik legfontosabb időszakát, hogy minden idegen volt a számunkra. Albérletekben laktunk az egyetem körül, ezek közül talán a leghíresebb (vagy inkább hírhedtebb) a ’headquarter’ volt, egy hatalmas, hat szobás ház, amelyben a csoportnak majd a fele elszállásolta magát. Amellett, hogy nagyon sok időt töltöttünk azzal, hogy szakmai dolgokról beszélgettünk, könyveket és cikkeket ajánlottunk egymásnak, a többségünk elkezdte kialakítani a saját tárgyi környezetét és szép lassan körülvettük magunkat tárgyakkal. Ez nem volt különösebben nehéz dolog egy olyan helyen, mint Leeds. A két hatalmas egyetemmel a város úgy tűnt, mint egy ingyenes ajándékbolt. Először is ott voltak az internetes hirdetések, amelyeken a diákok minden szorgalmi időszak végén ingyen felajánlották elvitelre az albérletükben lévő holmikat, kacatokat, tévéket stb. Azok, akik nem vették a fáradtságot hirdetést feladni, egyszerűen kitették a házuk elé a bútoraikat és háztartási gépeiket, hogy vigye el az, akinek szüksége van rá. Minden évben volt két olyan hét, amikor az utcákon szó szerint alig lehetett járni a bútoroktól, hűtőktől, vasalódeszkáktól, szekrényektől, székektől stb. Emellett persze ott voltak a ’car boot sale’-ek, ezeken emberek fillérekért próbáltak megszabadulni a CD-iktől, vázáktól, vagy éppen lakás kiegészítőktől. Megunt és felesleges tárgyak forogtak körbe, vándoroltak egyik személy életéből a másikéba.
Így került az egyik legjobb barátom birtokába egy eredeti sheffieldi acél antik étkezőkészlet, így szereztünk tányérokat, asztalt, ’kemping’ csocsót, tévét, DVD lejátszót, fali díszeket és biciklit. Így vettük körbe magunkat mi idegenek idegen tárgyakkal egy idegen helyen. A tárgyak aztán elkezdtek hozzánk tartozni fizikailag, mi pedig a tárgyakhoz kötődni érzelmileg. A sheffieldi antik étkészlet soha nem lett eladva (pedig jó pénzt lehetett volna csinálni belőle), a tányérokból pedig azóta is eszünk (sőt azóta már a Leeds-ben született lányom is evett belőle). Az ott töltött évek alatt így lettek meghatározóak az identitásunk számára azok a tárgyak, amelyekkel az idegenség élményét próbáltuk feloldani úgy, hogy egy másik ember életéből beemeltük a sajátunkba.
Ezt az érzést aztán 2007-ben egy saját szervezésű nemzetközi konferencián igyekeztünk megfogalmazni. A konferenciának azt a címet adtuk, hogy ’Things that move’ és arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen szerepe van a tárgyaknak a kozmopolita, állandóan mozgó emberek identitásában, a turisták mindennapjaiban és általában véve az emberi mobilitásban. A konferencia helyszínén –az irodáink körüli előadótermekben – egy kisebb kiállítást rendeztünk, ahol mindegyikőnk kiválasztott és bemutatott egy olyan tárgyat, amelyik reflektál a saját utazására és az általa érzett idegenség élményére. Többek között kiállítottunk a gyaloglásban szétment cipőt, a szerencsét hozó kavicsot, a kedvenc bögrét, a függőágyat, a svájci bicskát, a nemzetközi diákigazolványt, a poncsót, a drótból készült bozóttaxit, a kubai szivart és persze a sheffieldi étkészletet. Mindezen tárgyak reflektáltak önnön kozmopolita élményeinkre, Leeds-be kerülésünk előtti életünk vándorlásaira, a városban eltöltött életünkre és az idegenség érzésére. Voltak tárgyak, amelyek évek óta utaztak a gazdájukkal és voltak, amelyek néhány hete kerültek a tulajdonosukhoz. Mint kutatóknak az volt a célunk, hogy a konferenciára látogatók között párbeszédet stimuláljunk arról, hogy milyen társadalmi élete lehet egy-egy tárgynak, miként váltanak tulajdonost bizonyos dolgok, milyen szerepe lehet egy-egy tárgynak egy személy identitásában és, hogy ezt minként tudjuk mi kutatók valamilyen formában megérteni és interpretálni. Egyszerűen szólva az emberi identitás (személyiség) és a nem emberi dolgok közötti viszonyra voltunk kíváncsiak, különös tekintettel azokra az esetekre, amelyekben mind a vizsgált emberek, mind pedig a tárgyak állandó mozgásban vannak. Kiállított tárgyaink mellé rövid történeteket mellékeltünk, körülírtuk a dolgainkat és megpróbáltunk rákényszeríteni magunkat a reflexióra.
A teljes szöveg letöltése: Utazo targyak(1)
