Bevezetés

A kutatásom tárgyát képező katekumenátus csoportba kísérőként kerültem. Egy ismerősöm a lánya megkeresztelésére készült, amihez az egyházjog őt is a katekumenátus elvégzésére kötelezte. Elkísértem, mert vitt az érdeklődés, tudni akartam, hogyan kommunikál ma hitről, katolicizmusról az egyház. A katekumenátus két éve során a kísérő státuszában voltam jelen. Időközben fogalmazódott meg számomra, hogy szakdolgozatom témájául ennek az intézménynek az elemzését fogom választani, ezt a szándékomat a katekumenátuson feltártam.

Az elején nem találtam a foglalkozásokban semmi izgalmasat, és csak az érdeklődés tartotta fenn jelenlétemet, az első hetek ismerkedést célzó, csoportépítő játékokkal teltek. Azonban néhány hét után elkezdődtek a csoportos beszélgetések. A hitoktatók felvetettek egy-egy erkölcsi kérdést, létezéssel kapcsolatos problémát, amit interaktív folyamatban a keresztény tanítások érintésével próbáltunk feloldani. Számomra nem várt módon a csoport többsége teljes nyitottsággal viszonyult egymáshoz. Úgy tűnt, mindenki örül a véleménycserének, és szívesen nyílik meg a beszélgetések során. Nagyon érdekes, nyílt, és megdöbbentően őszinte beszélgetések voltak ezek, ami mindenkire serkentően hatott. Egyre többen jegyezték meg, hogy ez a találkozó kezd egy szigetté válni a hétköznapjaikban, amikor ki lehetett kapcsolni a mindennapi életet, ahol egymás iránt érdeklődők beszélgetnek a keresztény értékekről, Jézus szerepéről a világban, és új emberek új véleményét ismerik meg. A katekumenátus olyan hely lett a résztvevőknek, ahol a mindennapi múlandón, a folyó perceken túlmutató irányba tekinthettek. Persze nem mindenki volt ezzel így. A kezdeti csoportnak körülbelül a fele lemorzsolódott, vallási érdeklődésüket nem tudták összeegyeztetni a hivatalos katolikus válaszokkal.

Sok tekintetben mélyen ismertük meg egymást a csoportok tagjaival. Egymás magánéletéről, hétköznapjairól nem sokat tudtunk meg, azonban valláshoz, hithez, Istenhez való viszonyról, annak fejlődéséről annál inkább. A csoportmunkában folyó beszélgetések, a katekumenátus menetét felosztó rítusok, a több napos lelki gyakorlatok során nagyon sok derült ki mindenkiről. A dolog természetéből fakadóan nem lehetett ebben a helyzetben elhatárolódott kutatóként viselkedni, és bevallom őszintén, eszembe sem jutott volna, hogy ezt tegyem. A katekumenátus a folyamat előrehaladtával számomra személyesen is egyre érdekesebbé vált. Részt vettem a munkában, önmagamról, saját meglátásaimról beszéltem, és a beavatási rítusokat is átéltem.

Sokat beszélünk a résztvevő megfigyelés dilemmáiról (Waldenfels, Geertz), a belevonódás és a távolságtartás kérdéseiről, az élményközösség és az elhatárolódás játékáról. Nem gondolom, hogy kutatóként félni kéne azoktól a pillanatoktól, amikor az ember azonosul a kutatás tárgyával és később, amikor a csoport tapasztalatait a terep és a mélyinterjúk mentén elmeséli, ő is rendelkezik magánélménnyel az értékekről, rítusokról, tevékenységekről. Ezek a tapasztalatok azon kívül, hogy a csoport tagjaihoz is közelebb hozzák, bennfentessé teszi, segítik a tárgy mélyebb megértését, és a relevánsabb kérdésfeltevést, a probléma adekvát megközelítést. A baj akkor áll fenn, ha a kutató nem képes a különböző nézőpontokat szétválasztani, olykor akár saját magát is „megfigyelve” eltávolodni a témától, és ez rávetődik az elemzésre. A valódi részvétel azonban – tapasztalatom szerint – önmagában nem tekinthető károsnak vagy félrevezetőnek a kutatási eredmények szempontjából.

A teljes szöveg letöltése Pdf formátumban: Sebaly Bernadett – Katekumenatus