A földhöz való jog
(Részlet a The Tapestry of Culture c. könyv Culture and Change Among Fourth-World Peoples fejezetéből, 265-6.)
A föld az alapvető természeti kincsek egyike. Hogy hogyan kezeljük a jogokat, az döntő tényező a kulturális változások vizsgálatakor. A gyarmatosítóknak különböző volt a hozzáállásuk az őslakosok és a föld viszonyának tiszteletben tartására, sőt maguk az őslakosok is többféleképpen viszonyultak a témához. Ausztráliában és az USA-ban hasonló volt a helyzet, vagyis a betelepülők fokozatosan túlnőtték a sokkal kisebb számú bennszülött lakosság népességét. A hozzáállásuk azonban alapvetően más volt.
Ausztrália esetében a kormány nem ismerte el, hogy az őslakóknak bármiféle jogaik lennének. Az őslakosok vadásztak, gyűjtögettek, és egyszerű technikáikkal zsákmányoló életmódot folytattak. A gyarmatosító hatalom felismerte a föld kihasználásának ősi mintáját és a számos ausztrál csoport igényét az ősi szülőföld felé, de úgy döntöttek, hogy figyelmen kívül hagyják ezt és "szabad műveletlen földdé" nyilvánították az egész kontinenst, semmibe véve az őslakosok földtulajdonlását és szuverenitását. Később a kormány körültekintően a legkevésbé kívánatos területeken kialakított védett területeket az őslakók számára, melyeket végül még nem is csak ők használhattak kizárólagosan.
Amerikában teljesen más volt a föld birtoklásához fűződő viszony, mint Ausztráliában. Noha Peter Minuit legendás vásárlásának esete, a Manhattan-sziget 25$ értékű cseréje minden bizonnyal az ingatlanpiac legravaszabb üzlete volt, de mégis annak felismerése, hogy az őslakosoknak vannak jogaik. Ez a felismerés volt az alapja az angol politikának is a gyarmatosítás időszakában, majd később újra megerősítette a fiatal amerikai kormányzás ezt az 1787-es északnyugati tartományról szóló rendeletével. Szövetséges viszony állt fenn az őslakos törzsek és az amerikai kormány között a 19. század elejéig. Ahogy a betelepülők száma nőtt, ezzel egyidejűleg egyre több földre is szükségük volt, elkezdődött az indián földterületek csökkentése. Csoportok, mint pl. az iroquoi-k, föladtak földterületeket, míg másokat telekspekulánsoknak adtak el.
A 18. század vége felé, a Georgiában élő cherokee indiánokat arra kényszerítették, hogy kezdjék el átengedni a földet a kormánynak. 1822-re a fehér népesség annyira megnőtt, hogy igényt tartottak az összes cherokee és creek tulajdonban lévő gazdálkodásra alkalmas földre. Az elvárások nem találkoztak; a cherokee-k nem kívántak több földet feladni. Végül 1830-ban Andrew Jackson elnök idejében, elfogadták az indiánok áttelepítéséről szóló törvényt, amin a keleti indián törzsek - nevezetesen a cherokee, a choctaw, chickasaw, creek és seminole - áttelepítését értjük, egy "állandó" indián országba, a Mississippitől nyugatra. Jackson így informálta az indián törzseket: "A nagy Mississippin túl ősötök biztosított egy országot számotokra, mely elég nagy mindannyitoknak és azt tanácsolja, hogy költözzetek oda. Ott a fehér testvéreitek nem okoznak bajt, nem követelik a földeteket, nyugodtan élhettek rajta, ti és a gyerekeitek, addig míg a fű nő és a folyók folynak." A floridai seminole-ok megtagadták az áttelepülést, ezért hat évig háborúztak, ami az Egyesült Államoknak 1500 katonájába és húsz millió dollárjába került. A cherokee-k a legfelsőbb bíróságra mentek, megnyerték a pert, de hiába; lemondtak 17 millió hektár földről és kényszerítették őket, hogy menjenek Oklahomába. 14 ezer cherokee indult az oklahomai területre és 4 ezer ember halt meg útközben. Jackson ígérete 40 évig sem tartott ki; a cherokee-k elvesztették oklahomai földjeik nagy részét, amikor lemondtak róluk, miután elkövették azt a hibát, hogy a polgárháború alatt a déliek pártjára álltak.
A kezdetektől fogva akadtak egyének az uralkodó telepes közösségen belül, akik ellenezték az indiánok közösségi alapú földhasználatát és tulajdonlását. Ezeknek az embereknek a nézete szerint az indiánok sohasem illeszkednek be nagyobb társadalmakba hacsak nem követik az európai mintát, vagyis hogy minden egyes család a saját telkén él és birtokolja azt. Ez vezetett ahhoz az 1887-es törvényhez, mely felügyeli az ősi földek telkekké való felosztását és egyénekhez rendelését. Azok az indiánok, akik elhagyták törzseiket és elsajátították a "civilizált élet szokásait", állampolgárságot nyertek. A folyamatos változásoknak messzire-ható következményei vannak a fennmaradásukra és az indián kultúra minden más aspektusára is. A föld miatti harc ma is folytatódik, de a pozíciók felcserélődtek. Törzsek, mint a massachusetts-i masphee-k és a maine-i passamaquoddy-k, bírósághoz fordultak, hogy hangot adjanak követeléseiknek az ősi földjüket illetően. Erre az elmúlt évszázadokban az Egyesült Államok törzsekkel kötött szerződésének megszegése adott alapot. Míg a passamaquoddy-k megnyerték, a masphee-k elveszítették a pert. Pápua-Új-Guienában és Nigériában a gyarmatosító kormány az ősi föld birtoklásának rendszerét hivatalosan elismerte. Nem úgy, mint Ausztráliában és az Egyesült Államokban, itt kevés volt a külföldi bevándorló, aki telepesként jött, hogy versenyezzen a bennszülött lakossággal és elűzze őket a földről.
A földhöz való joggal kapcsolatos döntésekkel mindig nemzeti-állami szinten foglalkoztak.
Fordította: Baán Krisztina
Vissza a Lapozó kezdőlapjához...
Vissza a Fordításokhoz... |