William Rowe - Vivian Schelling
Emlékezet és modernizmus - Populáris kultúra Latin-Amerikában

 Bevezetés
Normális állapot, a késő huszadik századi kapitalizmusban, hogy a kulturális áruk folyamatos utánpótlása vesz körbe bennünket, amely egy töretlen látóhatárt látszik kínálni. Minden jelentés felhasználható és átruházható: Mozarttól a bolíviai népzenéig, a Dallastól a brazil teleregényekig, a hamburgertől a tacoig. A különböző kulturális környezetből származó termékek világmértékű kevere-désének tendenciája a századvég közeledésével gyorsul. Ez egy olyan folyamat, amelynek megvannak a maga pozitív és negatív oldalai. Egyik hatása a homogenizálódás, ami által maga a tárgyak közti vagy az elkészítésükben közrejátszó tapasztalatok közti vagy azok fogadásának módjai közötti különbségek elkopnak.
     A végletekig fokozva ez destruktív folyamat kulturális halált hordoz. Másrészről viszont a kommunikációs csatornák óriási növekedése, amely keresztül szeli a kulturális határokat a bomlasztó hatással bír a marginalizáció és a domináció régi formáira, de elképzelhető építő hatása a demokratizálódás új formáira és a kulturális sokféleségre.
     Az eredmény döntetlen. Elképzelhetők a kulturális erőszak és a hatalom kisajátításának új formái is, mint ahogy ez Latin-Amerikában folyik egy ideje. Például, az új média és az információs technológiák átvitele erre a területre, először is nem egyenlő: a termelés központja és az ellenőrzés máshol vannak. Másodszor, ez lehetővé teszi szociális és politikai problémák kezelését, mintha azok csupán technikaiak volnának, aminek eredményeképp értékek és azonos-ságok tűnhetnek el, mint vitatható kérdések.
     Ez a könyv a homogenizáció és annak gyengítő hatásai ellen íródott. Ugyanakkor azonban törekszik felismerni a kulturális mobilitás és találékonyság új lehetőségeit, amelyeket a távközlés elburjánzása hívott elő a késő huszadik században.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Takeo Yazaki: Az urbanizáció története Japánban

 A társadalmi élet változása a korai Japánban és az ókori város felemelkedése

     Hosszú ideig azután, hogy emberek először telepedtek le a Japán szigeteken, kb. i.e. 200-ig a társadalom kicsi, homogén, izolált, írásbeliség nélküli és osztály nélküli maradt, erős csoportszolidaritással. A rokonsági kapcsolatok és szokások voltak a tapasztalás kategóriái, a tevékenység fő egysége a családi csoport volt. A vallás dominált a világi felett.
     Ahogy az árasztásos rizstermesztés átterjedt Kínából és elterjedt mindenfelé Japánban (i.e. 200-100), az új termelési formával a családok együttműködése kezdte felvenni a falvakra jellemző szerkezetet. Minden családi csoportosulást, amely ugyanazon a földterületen élt és dolgozott, és ugyanazoknak az ősöknek és isteneknek a neve alatt egyesült, ujinak neveztek. Főpapja vagy pap-uralkodója, az uji-no-kami közvetített az isten és az emberek, vagyis az uji-bito között. A kisebb főpapok és falvaik az erősebb főpapok alá tartoztak, alárendelt és szolgai státuszban.
     Az i.sz. 3.sz. második felére a helyi rokonsági csoportok egy nagyobb állammá egyesültek Közép-Japánban a Yamato-udvar köré koncentrálódva. Az adó és a kötelező munka rendszerével az uji-no-kami képes volt fejleszteni saját katonai támogatottságát, bevonva a korábban elszigetelt falvakat a Yamato-állam terjeszkedő szerkezetébe. De a vallási, politikai és katonai feladatok kis különbségekkel a uji-no-kami valamennyi szintjéhez kapcsolódtak. A közösségek önellátásra törekedtek, a gazdasági többlet, mely a parasztoktól származott, kicsi volt. A hatalom nem volt erősen központosított és ebben az időben nem jelentek meg a városok, mint a nagy központi intézmények és a lakosság koncentrálódásának színhelyei. A főváros kialakulása csak akkor következett be, amikor a Yamato-rendszer nekilátott szabályozni a külföldi kapcsolatokat és meghatározni az uji-no-kami-nak a földre és az emberekre vonatkozó jogait, még közvetlenebbül a császár ellenőrzése alá vonva őket.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Pierre-Lévy - Mi az antropológiai tér?

 A jelentéssel bíró terek sokfélesége
      Az emberek közötti kapcsolatok folyamatosan teremtenek, egymástól különböző és egymással összefonódó tereket alakítanak és rendeznek. Egy egyszerű beszélgetést is tekinthetünk egy közös, jelentésekkel telített virtuális tér közös felépítésének, amelyet minden beszélő saját hangulata és tervei szerint igyekszik átformálni. Ezek a képlékeny terek, amelyek az emberek közötti kölcsönhatásokból születnek, egyszerre tartalmazzák az üzeneteket, azokat a képzeteket, amelyeket azok felidéznek, a személyeket, akik között az üzenetváltás folyik és magát a szituációt, amiként a résztvevők cselekvése megteremti és újrateremti azt.
      A megélt terek relatívak: meggörbülnek és deformálódnak az őket rendező tárgyak körül. A személyek, a képek, a szavak és a felfogások többé-kevésbé rendezőelvként működnek a hozzájuk kapcsolódó érzelmi fok szerint. Feloldódó terek, melyek mint kis buborékok keletkeznek egy találkozás alkalmával, aztán eltűnnek. Tartósabb terek, visszafoglalt, megnövelt, megkeményedett, felállított terek.
      Mindennap kipróbáljuk az emberek interakcióiból születő megélt tereket. Léteznek azonban ezeknél kiterjedtebbek is, az intézmények, társadalmi csoportok, nagy kulturális egységek szintjén, amelyek nem csupán embereket hoznak működésbe, hanem különböző eredetű, nem közvetlenül emberi elemeket is: jelrendszereket, kommunikációs eszközöket, fegyvereket, eszközöket, elektronokat, vírusokat, molekulákat.
      Egy esemény intellektuális, technikai, társadalmi vagy történeti jelentőségét abban a hatásában ismerjük el, hogy mennyire képes átrendezni az adott tér távolságait, illetve "közelségeit", sőt, hogy képes-e új tér-időket, új térrendszereket bevezetni. Mint a személyközi terek, a kozmopolita világok növekednek, szűkülnek és átalakulnak, elmozdítják az érzelmi fokokat, a vágyak új formáját hozva alakulásukkal.
Az emberek tehát nem csupán a fizikai vagy mértani térben élnek, hanem egyidejűleg érzelmi, esztétikai, társadalmi, történelmi terekben is: általában vett jelentésterekben is.
      Emeleti szomszédom, akivel csak köszönőviszonyban vagyok, egészen közel áll hozzám a szokványos tér-időben. Amikor azonban egy olyan szerző művét olvasom, aki már háromszáz éve halott, a jelek és a gondolkodás terében vele sokkal erősebb intellektuális kapcsolatot alakíthatok ki. Az emberek, akik a metróban körülvesznek, sokkal távolabb vannak tőlem egy érzelmi térben, mint a lányom vagy az apám, akik ötszáz kilométerre vannak innen.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Peter S. Allen - Összetűzések kezelése és megoldása Mániban. A vendetta mai formái

       Jelen tanulmány a vendettával és egyéb konfliktusok kezelésével foglalkozik egy kis közösségben Mániban, amelynek neve Aszpída (kitalált név). Itt végeztem terepmunkát 13 hónapon keresztül, 1970-71-ben. A vendetta okait és megnyilvánulási formáit vizsgáltam a múltban és a mai megoldási módozatokat, különösen az ún. "lelki" folyamatokat és ideiglenes intézkedéseket. A tanulmány alapját a mellékletben leírt három eset adja.
       A vendetta bibliográfiájának áttekintése minimális eltérést tár fel a vendetta és más erőszakos összetűzések között. Andromédasz (1962: 88-95), Pospisil (1971: 3-6), Black-Michaud (1975: 27-32 et passim) és Boehm (1986: 196-228 et passim) hasonlóan határozzák meg a vendetta fogalmát és különítik el más hasonló jelenségektől, mint például a háború, támadás, személyes bosszú stb. Csupán abban tér el véleményük, hogy azokban a társadalmakban, ahol a vendettával találkozhatunk, milyen szélesebb körű szerepe, jelentősége van, illetve milyen hatással van a társadalmi és törvényes rendre. További eltérés a vendetta befejeződését illetően figyelhető meg. A Shorter Oxford English Dictionaryben E. L. Peters a következőképpen határozza meg a vendettát: "éles helyzet és hosszan tartó ellenségeskedés, különösen két, egymással rokonságban álló család, törzs vagy személy között, melyet gyilkos támadások jellemeznek, melyek egy régebbi támadást vagy igazságtalanságot bosszulnak meg" (1975: ×). Ez a funkcionális meghatározás adja az alapját ennek a tanulmánynak.
       Léteznek olyan körülmények, amelyek kedveznek a vendetta kialakulásának. A vendetta létrejöhet azokban a kis társadalmakban, melyekben az interperszonális kapcsolatok az uralkodóak, ahol az erőforrások korlátozottan vannak jelen, nagy a népsűrűség és az elkerülési és áttelepülési lehetőségek szigorúan meghatározottak (Peters 1967, Black-Michaud 1975: 163, Bochm 1985: 219). "A vendetta gyakorisága, mely becsületbeli okokból történik, kapcsolatban van a környezettel, mely nem biztosítja a mobilitást. (Black-Michaud 1975: 194) Ezen felül közvetlen összefüggés van a környezet nyomása és a vendetta gyakorisága között" (Black- Michaud 1975: 125). Ezek a társadalmak gyakran erősen egalitáriusak és (amennyiben van ilyen) egy központi állami hatalom végez felettük regionális ellenőrzést (Black-Michaud 1975: 147). A vendetta elkülönült csoportok között alakul ki (Peters 1975: XXIV-XXVI), ahol az összetűzés középpontjában "két ellenséges, egymással vérrokonságban álló család tagjai" állnak (Black-Michaud 1975: 62, Boehm 1985: 163).

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Peter C. Lloyd - A yorubák: városi nép?

       A huszadik századi Nigéria gazdasági fejlődése létrehozta a maga új városait, siettetve az utóbbi időkben érkezett emigrálókat vidékről, illetve a törzsi területekről. Ahogy Enugu az adminisztrációs főváros és a keleti régió szénbányászati központja, Kaduna az északi régió fővárosa, Sapele pedig a modern fűrészlemezgyártásban vezet, és még sok más hasonló van. De a jelentős ősi nigériai városok száma is egyenlő: az olyan hausza városokat, mint Kanot, Zariat és Katsinat már az arab utazók leírták; Benin pedig bámulatba ejtette az első idelátogató portugálokat a 15. század végén (amikor is már minden valószínűség szerint két évszázada fenállt). A portugálok is megemlítik a yoruba városokat, és bár nincs hiteles feljegyzésünk ottani látogatásaikról, az orális tanúságok szerint jókora városok létezését feltételezzük már legalább a 12-13. században, vagy talán még korábban. (Bascom, 1955, 1959)
      Amint az ismeretes, ezek a városok jelenleg és a 19. század középső pre-koloniális időszakában, nem egyedüli típusok. A hausza városok a jelentős méretű királyság fővárosai, amelyek népessége ma 250 000 főtől akár 4 millióig is terjedhet; ezek piacközpontok kiszolgálva királyságaik túlsúlyban levő vidéki hátországait. Egy fulani arisztokrácia által uralva ezen városoknak sok közös vonása van a középkori európai városokkal. A yoruba városok ellenben jóval nagyobbak. Ibadannnak ma már több mint egymilliós a lakossága, három városé pedig meghaladja a 100 000 -et is, és több másiké valamivel kevesebb. A yoruba királyságok fővárosainak lakossága a múltban valószínűleg nem volt több 50 000-nél. De a 19. század elején a civil háborúk és a fulani támadások területeik északi szavannáin sok várost elpusztítottak, alakosságot délre szorítva és növelve az esőerdők szélein levő települések lakosainak számát. Ezen a területen, amit ma Ibadan tarománynak neveznek, a népesség 60%-a él városokban 20.000-nél is nagyobb populációkban. A Nyugat-Afrika ezen részén levő városok eredete vitatott. Falaik és településeik, illetve a közeli sziklás csúcsok védekezés szükségességét sugallják. A szájhagyomány pedig azt a látszatot kelti, hogy fejlődésük politikai változásnak tulajdonítható következve az emigránsok politikai dominanciájából, valószínűleg egy évezreddel ezelőtt. Bár az egyes városoknak megvoltak a maguk viszontagságai, soknak több évszázadon átívelő, folyamatos történelme van: ezek nem feltétlenül átmeneti jelenségek. (P.C. Lloyd, 1960; Lloyd, Mabogunje és Awe, 1967; Mabogunje, 1968; Krapf-Askari, 1969; Wheatley, 1970).

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Jesús Martín Barbero - A kultúra városi dinamikája

       Meglátásunk szerint a kommunikációs eszközök nagy szerepet játszanak mind a kulturális változásokban mind abban, hogy a kommunikáció változása miatt az antropológia egyre fontosabbá válik. Ezért, mint ahogy a könyvem címe is mutatja (De los medios a las mediaciones), nemcsak a kommunikáció eszközeit akarom megvizsgálni, hanem azt is, hogy milyen célra használják őket: hogyan változnak a kollektív identitásokat kialakító és fenntartó módszerek és a kommunikációs eszközök, hogyan hat a kommunikáció egész folyamata és eszközei ezen i       dentitások kialakítására.
       Néhány évvel ezelőtt még azt hittük, hogy jól tudjuk, miről beszélünk, amikor meghatároztuk, mi a népi és mi a városi. A népi a művelt, az elit, a polgári kultúra ellentéte volt. A városi pedig a falusié. Néhány évvel ezelőtt még ezek a vázlatos, megtévesztő dichotómiák szolgáltak arra, hogy segítségükkel vizsgáljunk meg egyes folyamatokat, amelyek azonban az utóbbi évek társadalmi változásaiban feloldódtak. Napjainkban az összemosódás folyamatát éljük: megszűnnek a területi határok, a centralizáció, a struktúrák újraszerveződnek. Ezért bármilyen kutatás, ha meg szeretne határozni valamit, vagy határokat akar húzni, azt a kockázatot vállalja magára, hogy a legfontosabb és legújabb elemeket zárja ki a jelenleg is zajló társadalmi folyamatokból. Ezért nem szabad definiálnunk a jelenségeket, hanem meg kell őket értenünk. Arra kell felkészülnünk, hogy régi minőségüket elvesztve ambivalensek, homályosak vagy éppen többféleképpen értelmezhetőek lehetnek. Azért hogy ne csak felületesen, dichotómiákban gondoljuk végig a folyamatokat, az a legjobb, ha kiindulópontunknak a történelmet tekintjük.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Filippo M. Zerilli - Az antropológia története írások, életek és kontextusok tükrében

       A három tárgyalandó könyv - egy széleskörű kontextusba helyezett, többszerzős mű a Boasiánus és ezen túlmenő etnográfiáról, egy monumentális intellektuális életrajz Maussról; és Malinowski korai írásainak egy precíz kiadása - véleményem szerint az  utóbbi években az antropológiatörténeti életrajzi kutatások területén megjelent legérdekesebb munkák egyike. Ez nem csak azért igaz, mert gazdagítja a tudásunkat a legbefolyásosabb - bár semmiképpen sem egyedülálló - "nemzeti antropológiák" (észak-amerikai, brit és francia) "alapító atyáiról", hanem a bennük foglalt elméleti feltevéseikben felvetett problémák , valamint a különféle mindazonáltal rendkívül szigorú módszertani megközelítésmódok miatt is, amelyeket abból a célból alkalmaznak, hogy megkonstruálják és megírják az antropológia történetét.
       A megjelenés sorrendjét követve először le kell szögeznünk, hogy a - Robert J. Thornton és Peter Skalnik szerkesztésében megjelent - The Early Writings of Bronislaw Malinowski című könyvnek megvan az a tagadhatatlan érdeme, hogy felhívja a szakemberek  figyelmét Malinowski kilenc korai, eredetileg lengyelül íródott írására, amelyek nagyrésze eddig nem látott napvilágot. A könyv fényt vet a Malinowski intellektuális hátterét befolyásoló kulturális és filozófiai miliőre. A legérdekesebb fejezet valószínűleg az "Észrevételek Friedrich Nietzsche A tragédia születése c. munkájához" (1904-5 körül), minthogy új betekintést kínál Malinowski antropológiájának "lengyel gyökereibe". Nagyon keveset lehetett eddig tudni Nietzsche híres könyvének a fiatal Malinowskira gyakorolt befolyásáról, és  esetleges hatásairól a "kölcsönzött mítosz"(charter myth) koncepciójára, amit nem csak egyetlen, eredeti formaként szokás felfogni, hanem olyan jelenségként, amit a jelenben újra aktualizálni kell.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Claude Meillassoux - A tényről, miszerint a férfiak képtelenek szülni és arról, ami ebből származik avagy miképpen teszik magukévá a férfiak a nők reprodukciós funkcióit

       Az etnológiai kutatás és a történelem bebizonyítja, hogy a nők szaporodási feladata társadalmilag mindenkor a férfiak dominanciája alatt állt.
       Ezen értekezés azt hivatott megmutatni, hogy a férfidominancia nem a hímneműek természetadta felsőbbrendűségén alapszik, hanem éppen ellenkezőleg, a történelem során adódó alkalmi előnyök kiaknázásán a célból, hogy megkaparintsák a nők utódait vagy helyükbe lépjenek a társadalmi reprodukciós funkciók terén.
       Az emberi fajon belül, a hímneműek, mint a szaporodás mozgatóerői, túl sokan vannak. A háziasított állatok közül (pl. gazdasági haszonállatok) a hímeknek csak egy töredékét tartják meg. A fajfenntartás ugyanilyen módon is megvalósulhatna az emberi társadalomban, s így a hímneműek aránya jóval a női populáció alatt állna. A férfiak közreműködése a nemzésben akár teljesen fölöslegessé is válhatna a jövőben a mesterséges megtermékenyítés módszerének köszönhetően.
       E megtizedelődéstől igyekszenek megvédeni magukat a férfiak folyamatos erőfeszítéseik által, akár úgy, hogy magukhoz ragadják az asszonyok gyermekeit, akár pedig úgy, hogy utolsó lehetőségként önmaguk számára tartják fenn fajunk szaporodásának ellenőrzését.
Vajon a férfiak a nők ellen irányuló agresszív, ellenszenves viselkedése az előbbiekből származó tudatalatti félelmet tükrözi? A ki nem mondott, képzeletbeli félelmet attól, hogy visszaszorulnak a korlátozottság állapotába és a bizonytalanság átható érzését, hogy egy alapvető alsóbbrendűség leselkedik rájuk?

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Bernard Juillerat - Nyugat-pápuaföld: egyik gyarmatosításból a másikba

Nem kevés példáját ismerjük az etnikai, nyelvi vagy kulturális csoportok ellenében mérőzsinórral kimért határoknak, s tudjuk, hogyan követelték ezeket a független államok, aminek következtében kitörölhetetlenné váltak az eljövendő világ térképéről. A szigetvilágban azonban, a határvonalakat a térkép-tengerek kékjén húzták meg a nagyhatalmak és a politikai szigetcsoportok a szokásos önkényességgel rajzolódtak ki, de a legtöbb esetben elkerülték a szigetek belső szétforgácsolódását. A Csendes-óceán déli része azonban figyelemre méltó kivétel: Új-Guineát, melyet a XIX. században három részre osztottak, még ma is - és talán még hosszú ideig - kettészeli a keleti 141. hosszúsági fok. Egyik oldalon a tíz éve független Pápua Új-Guinea, a másikon egy többnevű ország, amely elnevezése a szerint változik, hogy egy millió lakója minek tekinti (West Papua, Pápuaföld vagy Nyugat Új-Guinea) vagy aszerint, hogy mivé vált Holland-India nyugati része dekolonizációjának forgatagában, vagyis a legnagyobb és leggazdagabb indonéz tartomány lenne (West Irian, majd Irian Jaya).
       Míg a kaledóniai kérdés központi téma a médiában, alkalmasnak tűnik ez a pillanat arra, hogy felidézzük, mi történik ma, és immáron húsz éve, a melanéz ív túloldalán: olyasmi, ami feleleveníti a múlt század végi és e századi kanak gyarmatosítást, tudniillik, intenzív bevándorlás-politika, a földek kisajátítása és elnyomás. Mindez, a legmodernebb formában, a legnagyobb mértékben és azzal a kivételes előnnyel, hogy a meghódítandó nép és föld az Egyesült Nemzetek által elismert nemzeti határokon belül található! Ha ehhez hozzátesszük, hogy ezen a területen találhatók az indonéz szigetvilág legnagyobb kincsei (sőt, annál is több), már rendelkezésünkre állnak a leglényegesebb adatok.
       A közelmúlt aktualitása viszont, attól függetlenül, hogy mi történik Új-Kaledóniában, ma közvetetten Irian Jayára hívja fel a figyelmet: Pápua Új-Guineában egyre nő az iriáni menekültek száma. Mint másutt, azok, akik átkelnek egy határon és egy szomszédos nemzettől kérnek menedéket és védelmet, az őket befogadó országban keltett zavarok miatt és hallgatásuk ellenére, olyan állapotok, olyan helyzet ékesszóló tanúi lesznek, amelyről sokszor hiányoznak az első kézből származó információk. Mielőtt azonban rátérnénk az iriáni aktualitásra, feltétlenül szükséges felidézni a terület koloniális és neo-koloniális múltját.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Alain Battegay - Városi kapcsolatok és interkulturális határok
A városantropológia francia értelmezése a városi kapcsolatok kérdéséről és az interkulturális határokról: akadályok és újjászerveződések között

Resumé

A francia városantropológiai kutatások mintegy húsz évvel ezelőtt indultak útjukra, mégpedig a Chicagói Iskola hatásának elfogadásával, ám párhuzamosan a francia városokra vonatkozó ismeretanyag gazdagodásával. E feltöltődés egyik velejárója a városi terek és térhasználat elemzése volt; másik, nélkülözhetetlen tartozéka a kulturális hagyományok, a nemzeti örökség és a bevándorló (főként maghrebi) népesség új városformáló szerepének nyomon követése lett. A lyoni Place du Pont, mint városi tér, egy hagyománytartó arab népesség centrális találkahelye, kereskedelmi központja volt, ám városfejlesztési célokkal a hatóságok "feülírták" és a kerület népességét a külvárosi agglomerációban szétszóratásra ítélték. E térpont kutatása, belső erőinek, szervező és összetartó energiáinak keresése, átalakulási folyamatának követése és jelentésváltozásának leírása a tanulmány célja, rámutatva, hogy a városrész sorsa megmaradni a bizonytalanságban, újraszerveződni a lehetőségek ellenében is, és megerősíteni a tér etnikai és kulturális szerepei között azt a rugalmas funkciót, hogy megmarad a bevándorlók útjainak kereszteződésében, és helyet kér társadalmi, kulturális, gazdasági és szimbolikus dimenziók dinamikájában és szintakszisában.
       Franciaországban a városok, mint öntörvényű terek és társadalmak mintegy húsz éve keltették fel a humán tudományok kutatóinak megújult érdeklődését. Szociológusok és antropológusok vettek részt a város mint kutatás tárgyává tehető jelenség korszakos újraértelmezésében, áthatva vagy megérintve attól a városi antropológiától, mely tudományterület a nyolcvanas években nyerte el helyét a francia társadalomtudományok között.
       E tanulmány célja áttekinteni a franciák által újrafelfedezett angolszász és észak-amerikai városantropológiát, a szellemi és tudományos indítékokat, és az aktuális hatásterületeket. Ezek egy része átvétel, más része fordítás volt, de végső soron a diszciplína újraértelmezését segítették elő.
       A nyolcvanas évek fordulóján kezdődött az első időszaka az észak-amerikai városantropológia fölfedezésének, azzal a ráébredéssel, hogy a francia városokban újonnan megjelenő számos kihívás éppúgy ösztönöz akadémikus válaszokat, mint hétköznaposan fölmerülőket. Majd a kerületek mint városi egységek kutatása közepette egy sor nehézség jelezte, hogy nem oly egyszerű a városról mint kultúraközi helyszínről beszélni és egyúttal föl is fedezni a városi interkulturalitás korszakos sajátosságát. A második korszakban az elméleti alapok felé fordulás történt meg, és segített túljutni a nehézségeken annak elfogadása is, hogy a városantropológiához kultúra-elemzésre van szükség (Hannerz 1983:263), amennyiben nem elégszik meg a város kerületekre szabdalásával, továbbá nem próbálja lakosokká lefokozni a polgárokat, vagy/és olyan csoportok-közösségek tagjaiként meghatározni, amelyeket egy készen kapott vagy olykor átvett kultúra tesz azonosíthatóvá. Annak védelmezésére törekszünk tehát - ami a városantropológia egyik legfőbb érdeke, ha antropológiává akar válni -, hogy mint tudományág és mint a társadalomtudományok közé befogadott diskurzus megnyíljon a lakópolgárok többszintű besorolása irányában, elfogadja a mai életmódok pluralitását, megfontolás tárgyává tegye a kulturális antropológiától örökül kapott definíciókat, és az egyéneket tekinti olyan kultúrák megjelenítőinek, amelyeket épp megkülönböztető jegyeik alapján lehet meghatározni.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Leszek Dzięgiel - Mindennapi élet és mai történelem: az etnológiai kutatás új területe

Az etnológusok évek óta lesben állva keresik a modern időkre alapuló új kutatási területeket. Különböző szerzők próbáltak meghatározni kérdéscsoportokat, melyek így vagy úgy kapcsolódnak a mindennapi élethez. Generációkon keresztül a hagyományos etnológusok olyan közösségeket és kultúrákat figyeltek meg, melyek rendszerint idegenek voltak számukra. Ha egy kutató nem utazott el egy egzotikus országba, hogy olyan etnikai csoportokról készítsen kutatásokat, akik életmódja, hiedelmei, értékei stb. alapvető aspektusaiban eltértek az övétől, akkor általában a vidéki közösségekre koncentrált. Mindenképpen alapos tanulmányokat kellet végeznie az adott kulturális környezetről, melynek "tudományosnak" kellett lennie. Az európai paraszti közösségeket tanulmányozók között csak néhány diáknak volt paraszti háttere, amire építhetett a kutatásaiban, és kivételesnek számított az olyan eset, amikor egy "egzotikus" kultúrát bennszülött etnológus írt le.
Elképesztő, hogy a legtöbb etnológus figyelmen kívül hagyja a kulturális környezetet, amelyben felnőttek, és amely befolyást gyakorolt szellemi fejlődésükre. Teljesen lefoglalta őket a "más" társadalmak szokásainak fejlődése, és nem vették észre az átalakulását és fokozatos eltűnését annak a világnak, amelyben ők maguk - és teljes társadalmi környezetük - tanulmányaikat végezték, elkezdték karrierjüket, reményeket tápláltak és csalódásokat szenvedtek. Sem a jelen kor, sem az elmúlt idő nem volt vonzó számukra, kivéve a tények, amelyek más kultúrákból eredtek. Vagy még jobb egy szubkultúra, vagy ellenkultúra. Úgy tűnik, hogy az etnológiai elemzés számára legizgalmasabb téma az élet perifériája - és nem annak főárama.

Egyáltalán nem áll szándékomban senkit megzavarni kedvenc kutatási problémájában, vagy bizonyos kérdéseket ráerőszakolni, csak szeretnék rámutatni a mindennapi életünk "tegnapjához és májához" kapcsolódó kulturális jelenségek körének létezésére. Amikor felhasználjuk megfigyelő készségünket - melyre diákéveink és pályafutásunk során tettünk szert - nem szükséges szándékosan elkerülnünk azt a területet, amit a legjobban ismerünk. Ide tartozhat például a városi élet, az értelmiségi környezet kultúrája, a tágan értelmezett tudományos élet, a tudás keresésével kapcsolatos jelenségek, állásvadászat és szakemberkeresés, a szórakozás formái, a világnézet kérdései, a fogalom tág értelmében, viták és konfliktusok, politikai különbségek, feszültségek és csalódások, stb. Nincs ok, amiért akár a legelemibb szituációt is mellőznünk kellene, ami kapcsolatban van a mindennapi élettel, a háztartás dolgaival, a vásárlással, az étrenddel, a nagyvárosok ökológiai problémáival, a kikapcsolódás formáival, vagy a sznobizmus és a divat témájával.

Egyetértek Wojciech Bursztával, hogy antropológiai kutatást bárhol lehet folytatni, és hogy a kutatónak nem feltétlenül szükséges egy kulturálisan idegen környezetben tartózkodnia, hogy felállítsa tudományos álláspontját. Kezdésként vessünk néhány pillantást gyermekkori emlékeinkre a kulturális környezetünkről, melyben felnőttünk. Miért nem kockáztatjuk meg, hogy ezeket a kultúra etnológiai elemzésére vonatkoztassuk? Kérdezzük meg régi osztálytársainkat, játszópajtásainkat az emlékeikről. Akiknek vannak az idősebb generációhoz tartozó rokonai, azoknak bennük értékes informátorokat kell látniuk, akik gazdagíthatják tudásukat gyermekkorukról vagy kamaszkorukról. Egyszer csak egy - eredeti, bár a szubjektivitástól nem mentes - dokumentum birtokában leszünk a közeli múltról, aminek leírására még csak kevesen vállalkoztak, ha volt is egyáltalán valaki. Ha pedig hozzájutunk korabeli írott emlékekhez, akkor a két forrás szembesítése még érdekesebbé teszi a vállalkozást.

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Eugenio Barba
Meyerhold: a groteszk, vagyis a biomechanika

Plaszticitás, mely nem a szavakat tükrözi

Vszevolod E. Meyerhold a múlt század végén kezd Nemirovics-Dancsenkoval dolgozni. Egyike azon tanítványoknak, akit Sztanyiszlavszkij Moszkvai Művész Színházának tatjai közé választanak, ahol ott is marad 1902-ig. Ekkor alapítja meg saját társulatát és utazik szerte az országban, de 1905-ben visszatér Moszkvába, hogy Sztanyiszlavszkij felkérésére vezesse a Színház Stúdiót.

Itt kezdi megfogalmazni és a gyakorlatban is megvalósítani elgondolását az "új színház"-ról, melyet uszlovnij-nak nevez. A szó jelentése "stilizált", vagy "konvencionális". A "régi színház" (Sztanyiszlavszkij naturalisztikus színháza) olyan színészeket képzett, akik a metamorfózis és a reinkarnáció művészetében jeleskedtek, de a plaszticitás (plasztika) nem játszott szerepet a munkájukban.

"A plaszticitást a régi színház is a kifejezés fontos eszközének tekintette, gondoljunk csak Salvinire Othello vagy Hamlet szerepében. A plaszticitás önmagában nem új, csak az a forma, amire én gondolok, az új. Azelőtt ez szorosan megfelelt az előadott szövegnek, ezzel szemben én olyan plaszticitásról beszélek, amely nem felel meg a szavaknak. Mit is értek ez alatt?

Két ember beszélget az időjárásról, művészetről, lakásokról. Egy harmadik - feltételezve, hogy eléggé fogékony és figyelmes - pontosan meg tudja állapítani, csak a beszélgetésre való odafigyelésből, hogy a két ember barát, vagy ellenség, vagy szerelmespár - még akkor is, ha a beszélgetés témájából nem derül ki a kettőjük közötti viszony. Meg tudja ezt állapítani abból, ahogyan gesztikulálnak, állnak, szemüket mozgatják. Ez azért van, mert úgy mozognak, hogy az független attól, amit mondanak, viszont árulkodik a köztük fennálló kapcsolatról" (1907).
Meyerhold számára a plaszticitás - kulcsszó - az a dinamika, amely mind mozdulatlanságra, mind a mozgásra jellemző. Ahhoz, hogy a néző tisztán lásson, a színpadi mozgások egyfajta rendszere szükséges.

"Az emberi kapcsolatok lényegét gesztusok, pozitúrák, pillantások és némaságok határozzák meg. A szavak önmagukban nem tudnak mindent elmondani. Ezért a színpadon egyfajta mozgásrendszerre (sémára) van szükség ahhoz, hogy a nézőt éber megfigyelővé változtassuk. A szavak a fülre hatnak, a plaszticitás a szemre. Így a néző képzelete kettős hatásnak van kitéve: orális és vizuális ingereknek. A régi és az új színház között az a különbség, hogy az új színházban a beszéd és a plaszticitás saját, különálló ritmusuknak van alárendelve és a kettő nem feltétlenül esik egybe" (1907).

Ez azt jelenti, hogy a színész nem hagyja, hogy a teste a szavai ritmusát kövesse: a vokális és a fizikai ritmusok szinkronizmusát meg kell törni. Mindaddig, amíg Meyerhold nem világított rá erre a különbségtételre, a színészt totalitásnak tekintették, legalábbis a színházelméletben. Úgy gondolták, hogy egy bizonyos feladat megvalósítása a színpadon egy egész színészt kíván. Meyerhold feloldja ezt a totalitást. A szerepformálás munkafázisai során, a színész különválaszthatja a különböző szinteket, dolgozhat rajtuk külön-külön, és a végén összerakhatja a részeket kész egésszé.
Így is dolgozhat a színész. De vajon miért?  A választ Meyerhold egy másik írása adja meg, amelyben arról ír, hogy "van egyfajta szcenikus ritmus, ami megszabadítja a színészt saját temperamentumának önkényes túláradásától. A színpadi ritmus lényege a valóságos, mindennapi élet antitézise. Hol ér el az emberi test, mely képes arra, hogy mindent kifejezzen a színpadon, a fejlődés legmagasabb csúcsára? A táncban. Mert a tánc  az emberi test mozgása a ritmus szférájában. A tánc az a testnek, ami a zene a gondolatnak: mesterségesen, mégis ösztönösen létrehozott forma" (1910).

A teljes szöveg megtekintése
PDF formátum

Émile Durkheim (1906) - "A maszáj társadalom szerkezete"

      Társadalomszerkezetük két szemléletet tükröz: Mindenekelőtt van egy rendszer, melynek alapjai a klánok. Merker szerint ugyanis a társadalom három nagy csoportosulásból tevődik össze, amiket a szerző Stämme-nek nevez, és ezek tulajdonképpen maguk a klánok (valószínűleg elsődlegesek). Egészen a közelmúltig, a házasság tilos volt ugyanazon Stamm-on belül. Egyébként, Hollis határozottan ezt a megnevezést (4) adja nekünk. Ezeknek az elsődleges klánoknak minden tagja elfoglal egy bizonyos helyet a másodlagos klánok tagjai között. De ezek nem mindegyike van ugyanazon a szinten. Létezik közöttük egy bizonyos hierarchia. Vannak a főklánok és a többiek, amelyek alárendeltjei az elsőknek, anélkül, hogy minden alkalommal pontosan megmondaná, hogy miben áll ez az alárendeltség. Valószínűnek tűnik nekünk, hogy egyszerűen a másodlagos klánok egy új felosztásáról van szó, aminek az Untergeschlechter-ek csak további részekre osztása lesz......

Teljes fordítás...

Gaduliya Lohar-ok a történelemben - Satya Pal Ruhela tanulmánya nyomán

      A Gaduliya Lohar-oknak nincsen írott történelme. Származásuk története az íratlan múlt ködfátyolába burkolózik. Mégis nagyon komolyan hisznek abban, hogy nem említhetőek egy lapon a városokban és a falvakban élő Malviya és Maru kasztbéli kovácsokkal, akiket maguknál alsóbbrendűeknek tartanak. E felsőbbrendűség alapját az adja, hogy történelmi emlékezetük és hagyományaik szerint őseik a felsőbb Rajput kasztok közé tartoztak, s valamikor Chittorgarh erődjében, valamely Rajput uralkodó szolgálatában a harcosok számára fegyvereket készítettek. A másik fontos tradíció szerint őseik akkor tanulták meg a vándor kovácsmesterséget, mikor el kellett hagyniuk az erődöt miután egy muszlim uralkodó megtámadta Chittorgarh-t. Így a mai napig a történelemben hősies szerepet betöltő népcsoportként definiálják magukat, akiknek történelme szorosan összefonódik a híres Chittorgarh-i erőddel....

Teljes fordítás...

William Rowe és Vivian Schelling - Emlékezet és modernizmus. Populáris kultúra Latin-Amerikában

Takeo Yazaki - Az urbanizáció története Japánban

Pierre-Lévy -
Mi az antropológiai tér?

Peter S. Allen - Összetűzések kezelése és megoldása Mániban A vendetta mai formái

Peter C. Lloyd -
A yorubák: városi nép?

Jesús Martín Barbero -
A kultúra városi dinamikája

Bernard Juillerat
Nyugat-pápuaföld: egyik gyarmatosításból a másikba

Alain Battegay - Városi kapcsolatok és interkulturális határok

Leszek Dzięgiel - Mindennapi élet és mai történelem: az etnológiai kutatás új területe