Visszatérés Udaipurba...

      Hosszú utazás után végre megérkeztünk Udaipurba. Tavaly a meleg évszakban töltöttünk itt két hetet. Ilyenkor ép eszű turista nem utazik ide, mert a hőség szinte elviselhetetlen.  Mi mégis megpróbáltuk, és nem is bántuk meg. A város szinte egészen kiürült, az éttermek zöme nem is üzemelt, fillérekért fejedelmi szállásunk volt. A vidék akkor is varázslatos volt, a kopasz hegyekkel, az egészen erős színű száriba öltözött asszonyokkal, turbános férfiakkal. Minden boltos, a kiszolgáló személyzet is ráérősen üldögélt, volt idejük beszélgetni velünk. Ez azért volt fontos, mert eben a városban a kiszolgáló személyzet nagy része vidékről jött Udaipurba. Minket pedig leginkább a falvak érdekelnek Indiában, az, ahogyan az ottani társadalom felépül, ahogyan az életüket szervezik és megélik nap, mint nap. És persze nem árt eleinte, ha az embernek vannak ismerősei is, hogy legyen valamiféle célja annak, miért látogat el a környező falvakba. Így ismerkedtünk össze például egy hotelben egy fiatal pincérrel, aki jókat nevetett diétás étrendünkön - beteg voltam Udaipurban, akkor már harmadszor, és nem igazán tudtam enni azokban a napokban. Megbeszéltük, legközelebb elmegyünk együtt a falujába, be szeretné mutatni a családját, s hogy hol élnek.
      A tó medre egészen sekély volt, nagy területeket fogtak művelés alá Udaipur környékén élő emberek. Ők Garasia-nak mondták magukat, - ez az egyik környéken élő törzs neve -, akik szintén hihetetlenül kedvesek voltak. Emlékszem utolsó nap egy kicsilány szaladt hozzánk, hogy született egy boci, mindenképpen nézzük meg. Meglepett minket ez a kedvesség és tisztaság, olyan volt az egész jelenet a kiszáradt tó medrében, közel a palotához, ami előtt egy sereg egy sereg flamingó eszegetett éppen, mintha valami tündérmesében lennénk. Sokan azt mondják régen egész India ilyen volt, most azonban már keresni kell az efféle helyeket, pillanatokat. Már nem volt időnk arra, hogy vele tartsunk. Mégis, ezt akkor úgy könyveltem el, hogy ez a vidék visszavár minket.
      A forró évszak alatt beleszerettem ebbe a városba és a környékbe. Gondoltam, de mégsem készültem rá föl egészen, hogy most, főszezon idején nagyon más kép fogad majd minket. Első nap élveztük, hogy kisebb a forgalom, mint Delhiben, hogy átláthatóbb méretei vannak a városnak, a tömegnek és a forgalomnak is. Hamar találtunk egy olcsó, ám elég rossz szállást, ahol hosszú időre nem akartunk berendezkedni, csak amíg találunk egy megfelelőbbet. Aztán kisétáltunk a tópartra. Mostanra vízzel töltődött fel az egész meder, a hidak ismét értelmet nyertek, a városrészek ismét szétváltak. Korábban arról panaszkodtak nekünk a hotelek tulajdonosai, hogy valamiféle átok sújthatja ezt a vidéket, mert a tó monszun idején sem telik meg vízzel, ezért a vendégek sem jönnek szívesen. Most úgy látszik felszabadult Udaipur ez alól az átok alól, mert régi pompájában tündöklött a város, a szigetek, minden. Másnap tapasztalhattuk, hogy mindez milyen hatással is van az itt élőkre és a város turizmusára. A boltosok, a felszolgálók, a hotelesek most egészen másak voltak, iszonyú verseny folyt a turistákért, nehéz volt rendes szállást találni, minden mosoly mögött ott villogott a "nyisd csak ki a pénztárcádat barátom!", szóval pénz szaga volt mindennek. Azt is megbántam, hogy a szállásunkon elmondtam, miért is jöttünk, mert két nap múlva már a szobánkban ült egy tudását fitogtató dzsip sofőrje, aki állította, hogy a vidéki valóság leginkább a dzsipből fotózható le. "Mert ugye a kocsiban az ablakot le kell tekerni, a busz zsúfolt, ha meg az ember odamegy hozzájuk, akkor csak bámulnak az egyszerű vidéki emberek. Mert ezek igen értetlen emberek, nem elég felvilágosultak ahhoz, hogy értsék, mit is akartok." Valahogy így érvelt a szolgáltatása mellett. Nem volt rosszindulatú férfi, a szeme mutatta, hogy valami olyasmiből él, amit szeret csinálni. A beszélgetés végén már majdnem átsiklottunk a sztorizgatásba is, ahogy kalandorok, utazók szokták egymás közt. Csakhogy ő el akarta adni a portékáját, mi pedig nem voltunk rá vevők. Így aztán egy idő után megrekedt a társalgás is. Mégis, néhány nap alatt, sikerült valamiféle extra statust kivívni magunknak, még ebben a hihetetlen turista dömpingben is. Ez több mindennek is köszönhető volt. Egyrészt, noha hihetetlennek tűnik, volt, aki emlékezett ránk. Ezt nem a karakteres arcunk számlájára írom, sokkal inkább utólagos előnye volt a forró évszaknak. Aztán azért is, mert kicsit tovább maradtunk, mint a turisták többsége. Azért is, mert pötyögöm a hindit. Nekik talán az egyik kedvencük az lehetett, ahogyan és amit vásároltunk. Magunknak főzünk ugyanis itt Indiában. Amikor a zacskóinkat zöldségekkel tele cipeltük hazafelé minden nap, az egész utca azon gondolkodott mi lehet a zacskókban, mit főzhetünk magunknak abból a sok zöldségből? Persze volt, akinek ez éppen nem tetszett, de mindenképpen szórakoztatta őket is, s kicsit másként viselkedtek eztán velünk. De nehéz volt áttörni ezen a pénzéhes, turista fogós hangulaton, és bele is fáradtunk egy idő után. Mielőtt a következő városról írnék, elmesélek néhány olyan pillanatot, amikor ez sikerült.

Képek
      Tavaly készítettünk néhány képet Udaipurban élő emberekről. Odaadták a címüket is, de sajnálatos módon ezek nem kerültek mind elő, így végül úgy határoztunk, személyesen keressük fel őket és adjuk oda nekik az előhívott képeket. Ez elsőre talán egyszerűnek tűnik, de amikor megérkeztünk, és megláttuk, hogy a víz mindent ellepett, mi igen elkeseredtünk. A képek egy része, az akkor a folyómederben élő emberekről készült, például a már említett Garasiakrol, akik ahogy a tó visszatért eredeti medrébe, elmentek. Csak úgy, mint a pásztorok, akik talán a Mewariak közé tartoztak. A helyiek szerint a legeltetési lehetőségek mentén vándorolnak, s Udaipurba a forró évszak hozta őket. Aztán találkoztunk két nénivel is, akik ideiglenesen kis kertet műveltek a tómederben. Ők Udaipurban laktak ugyan, de igazából nem tudtuk merre. Szerencsére emlékeztem, hogy a közeli templomot (mandir) emlegették többször, ahogy mutogattak a házuk felé. A többi kép, melyet közeli falvakban készítettünk egyszerű eset volt. De összeismerkedtünk egy kedves fiúval is, akit már korábban említettem. Sajnos mára elveszett a papír, amire a faluja nevét és címét felírta. Azt reméltük, hogy majd a korábbi munkahelyén segítenek megtalálni, de már nem dolgozott ott, és a személyzet igen elfoglalt volt, így aki ismerte sem tudott segíteni. Hát így kezdődött, de szerencsére nem adtuk fel, mert sok érdekes és kellemes élményünk fűződik a képek visszaadásához és ismerőseink megtalálásához.

Néni
      Az az ötletünk támadt, hogy elmegyünk arra a helyre, ami a legközelebb található a valamikori kiskerthez. Ott a part mentén sok kisgyerek horgászott házi készítésű zsebpecákkal. Csodálatosak az indiai gyerekek! Mindig hosszan elgyönyörködöm abban, ahogy játszanak. Horgásznak, kriketteznek a háztetőkön, az utcán, vagy csak bohóckodnak, fogócskáznak, vonalat húznak krétával a betonra, és versenyt futnak. A kedvencem a sárkányeregetés. Ezt is több formában és helyen művelik, de a legszebb, amikor az ember délután felül egy ház tetejére - itt is többnyire laposak a háztetők, így szinte mindenhol ki lehet ülni - körbenéz és a környező házak tetején mindenhol gyerekeket lát, ahogy egymással versengve, még gyengén szeles időben is játszanak a széllel. De akinek nem telik sárkányra, vagy krikett felszerelésre, labdára, órákon át elbukfencezik egy homokbucka tetején.
      Tehát kisétáltunk a tópartra, és mivel, mint mindenhol, itt is könnyű a gyerekeken keresztül megtalálni a felnőtteket, úgy gondoltam, megmutatom nekik a képeket, hátha ismerik a néniket, akik feltehetően a környéken laknak. Egyébként ez oda-vissza igaz, hogy a gyerekeken keresztül kommunikálunk. Sok asszony így kezd velem beszélgetni. Ölében a kisfiával, vagy kislányával. Először csak kérik a gyereket, hogy mondja nekem, "Hello", aztán, mikor kiderül, hogy pötyögöm a hindit, már kérdeznek is egy-két dolgot. Magukban ritkábban mernek megszólítani, főként a vidéken élő nők.
      A gyerekek persze nagyon megörültek, szaladtak felénk a "macslí-val", azaz a kis halakkal, amiket fogtak, és persze elkezdődött a szokásos "Pen!", "School pen!" "One Rupee", "Choklet" kéregetés is. Mikor a képek előkerültek akkor megváltozott a helyzet, kapkodták ki a kezünkből, és egymás szavába vágva magyarázták, hogy ki tud, kiről valamit, hogy ez Udaipurban van, és hasonlók. Aztán egy kislány túlkiabálva a többieket, elkezdett egy útvonalat magyarázni, de végül mégis inkább elvitt minket arra. És valóban, sikerült megtalálnunk a nénit, aki egy kis döngölt vályogházban lakott, most már egyedül. Szeretem ezeknek a kis házaknak a tisztaságát és egyszerűségét. Mindegyikben még a hagyományos kis tűzhellyel, néhány ággyal, víztartó edénnyel, és kész. Ha vendég jön csak egy kis szőnyeget terítenek le, székek, asztal nincsenek.  Egészen meghatódott a képen, és mi is, hogy ekkora örömet szereztünk vele. Közben a soron az összes otthonüldögélő nő összesereglett, és mindenki fényképet akart a házáról, magáról, és persze egyet az "angrézik-kel" is. Végül egy kedves arcú asszony elhívott a házába egy teára, s hogy látogassuk őt meg az otthonában. Az első napokban jártunk még, így igen akadozva beszélgettem, de kedvesek voltak, és türelmesek. A szoba, ahova beültünk az asszonnyal nem volt több 12 négyzetméternél. A földre leterített, csak a mi részünkre egy gyékényt. Ő és a gyerekek a földre ültek. Nem csak az ő gyerekei kuporodtak mellé. Úgy vettem észre, hogy a gyerekek általában igen nagy szabadsággal jönnek-mennek be mindenkihez. Mindig kell egy kis idő, mire megértem valójában ki, kihez is tartozik? A kis szoba jóval zsúfoltabb volt, mint a néni lakása. Feltehetően azért is, mert itt öt gyerek is volt. Velünk szemben az ajtó mellett a tévé végig bekapcsolva maradt. Kedvességből, amint leültünk, Gábor megkapta a távirányítót. Éppen valamelyik filmcsatorna ment, ahol a szokásos zenés-táncos indiai filmek egyikét mutatták be. A gyerekek a szereplők mozgását utánozva mutogattak a tévé felé, hogy ugye milyen jó. Aztán kicsit beszélgettünk, megittuk a teát. Az asszony elmondta, hogy a férje meghalt. Valamelyik közeli szállodában afféle mindenes. Mos, takarít, amit kérnek, megcsinálja. Miközben beszélgetni próbáltunk, a gyerekek számára unalmas lett az egész, és visszamentek halat fogni. Hamarosan mi is elindultunk. Az asszony búcsúzóul elmondta, hogy most mosni megy a tóra, és hogy szívesen lát minket máskor is. Ez volt az első kedves kalandunk a képekkel...

Rebari-k
      Tavaly a nagy hőségben, legyöngült szervezettel nem mertünk arra vállalkozni, hogy elkezdjük felfedezni a falvakat busszal és gyalog. Helyes döntésnek bizonyult, mert annak ellenére, hogy ezért bérelt autóval, sofőrrel mentünk általunk megszabott helyekre, az egyik településen, ahol valahogy megrekedt a forró levegő, Gábor rosszul lett, és ha nem autóval vagyunk, hogy elérjük a szállást, ahol lehűtöttük a testét, attól félek komoly baj is történhetett volna. Az ember nem is gondolná, mire képes a meleg.
      Ettől sikeresebb utunk volt az, amikor az egyik faluban sétálva kedves emberekkel találkoztunk. Az asszonyok viselete egészen eltért a megszokottól, szoknyájuk rövidebb volt, kis ingük egészen kacéran sokat láttatott, s csak egy vékony kendő takarta el hivalkodó ruhájukat. A férfiak ezzel szemben a szokásos ingben és szövetnadrágban sétáltak, ahogyan a legtöbb helyen szokás, csak az idősebbek viseltek nadrágszerűen megkötött dhotit. Egyikük kedvesen üdvözölt minket, aztán gyerekek hada rohant felénk kíváncsian kérdezgetve kik vagyunk, honnan jöttünk? Beinvitáltak a házba, s mikor kiderült, hogy képeket készítünk a környéken élő vidéki emberekről, rögtön mindenki fényképezkedni akart. A nők, noha elméletileg vékony kendővel eltakarják az arcukat idegenek előtt, szinte egészen elfeledkeztek erről kíváncsiságukban, és mindenki nagyon nevetett rajtunk. Az idősebbek a tevéket emlegették, nem akarunk-e felülni rá, vagy ilyesmi. Ugyanis hagyományosan tevetartással foglalkozó törzs a Rebari. Mikor az asszonyok ruhája előkerült, hogy próbáljam fel, felmerült bennem, hogy ez is egy jól bejáratott turista útvonal és látványosság lehet, de ennek ellenére jól éreztük magunkat a rövid idő alatt, amit itt töltöttünk. Ez a gyanúm egyébként beigazolódott részben, mert amikor a már említett sofőr beült hozzánk a vidéki turizmus gyönyörei közt megemlítette, hogy laknak a környéken Rebarik, akik ópiumot szívnak, és ha akarjuk ezt is meg lehetne nézni. Nem hiszem, hogy ebben a faluban, mert itt a többség Udaipurban dolgozott pincérként, vagy szakácsként, de mindenesetre nem volt teljesen alaptalan, amit gondoltam.
      Ezeket a korábban készített képeket akartuk tehát visszavinni a faluba. Buszra szálltunk, és fél óra alatt megérkeztünk a településre. Leszállva a buszról nem kis feltűnést keltettünk, mivel a környéken semmiféle "valódi" turista látványosság sincsen, azaz nincsen se egy híresebb templom, se egy palota. A helyiek biztosak voltak benne, hogy eltévedtünk, csak amikor elővettük a képeket, hogy kikhez is jöttünk értették meg, hogy mégsem erről van szó. Az egyik férfi egészen messziről jött oda hozzánk kerékpárral, és szépen megformálva minden egyes szót, - azt hiszem élete legtökéletesebb angol kiejtésével - tudtomra adta, hogy pontosan merre is kell mennünk. Egyébként emlékeztünk rá, de inkább a segítségüket kértük, mert attól tartottunk feltessékelnek minket a következő buszra, hogy biztos eltévedtek ezek a szegény angrézik. Egy idő után az egyik férfi kivált a körénk sereglett tömegből, és egy ház felé kísért. Ott egy erős, magas, kopaszra nyírt férfi állt, akinek a kezébe nyomta a képeket. Ahogy nézegette, kedvesen mosolyogni kezdett, és mondta, hogy a barátai vannak a képen. Hozta a motorját, és már úton is voltunk a falu egy kisebb, némileg szeparált nyúlványa felé, ahol tavaly is jártunk. Az utcákon azonban most senki nem volt. Szokatlan csendesség fogadott minket a múltkori gyerekzsivajhoz, kacérkodó asszonyokhoz képest. Beléptünk a házba, ahol szintén mindenki kopaszra vágott hajjal, kendőbe csavartan fogadott minket. A fátyol most a helyén maradt, csak egy-két asszony pillantott ki alóla kíváncsian ránk, de aztán ismét visszaengedték. Leültünk, és hamarosan elmondták a szokatlan csend okát. Akkor tizenötödik napja, egyik testvérüket motorbaleset érte Udaipurból hazafelé, ezért volt minden férfi feje leborotválva. Ez szokás, hinduknál, hogy az ember a testéből egy részt adjon a halottnak, s mivel a haj a test része, levágják azt a gyász jeléül - ahogyan ők elmondták. Ez volt a szokatlan csend oka is. Noha örültek nekünk, és két házba is behívtak minket egy kis teára, éreztük, hogy nem maradhatunk sokáig.
      Az első házban kicsit élénkebbek voltak az emberek, távolabbi rokonai voltak az elhunytnak. A család feje, egy idősebb bácsi, kis halom fényképet hozott ki az egyik szobából. Főként a fiai esküvőjén, illetve különféle ünnepek alkalmával készült képek voltak, és egy amerikai turista fotói, aki később visszaküldte nekik a képeket. A miénk is bekerült a láthatóan megbecsült stócba, teáztunk még egy kicsit, és indulni készültünk, hiszen érezhető volt, hogy nem éppen alkalmas időpontban érkeztünk. Még kisétáltunk a tevéjükhöz, aztán kifelé indultunk a faluból. Akkor jött velünk szembe a motoros emberünk, aki nagyon kérte, hozzá is térjünk be. Ebben a házban sokan voltak, láthatóan több család. Ez volt a gyászoló család, akik egybegyűltek az elhunyt emlékére. Elmondásuk szerint a gyász időszaka egy hónap. A településen mindenki "Ram Ram"-mal köszönt most nekünk. Belépve a ház előterébe, az ajtófélfán, ami a konyha és az udvar felé vezetett nagy "Om" jel díszelgett. A férfi körbevezetett minket, bemutatta népes családját. Hozzá hasonlóan erős testalkatú férfiakból állt a család, nyílt tekintetük, kedvességük és büszkeségük lenyűgöző volt. Aztán az előtérben leültünk, megittunk egy teát, és hamarosan elindultunk, hiszen ebben a csendes gyászban, közös együttlétben nem igazán volt helyünk. A férfi még felajánlotta, hogy visszavisz minket a buszhoz, de mi inkább egyedül sétáltunk át a faluba. Az első család mikor látták, hogy megyünk utánunk sietett még egy fénykép erejéig, amit a fiú kért magáról, a tevével együtt. Mellette éreztem, hogy ez valahol nekünk is szólt, hogy így akarták meghálálni, hogy meglátgattuk őket. Nagyon kedvesen integettek, mikor, most már végleg, elindultunk. Ők pedig mentek a tevével együtt ki a földekre dolgozni.
      Hazafelé menet, kicsit feldobott minket, ezután a szomorú élmény után, a hazafelé szállító buszban ülő emberek kíváncsisága, és élénksége, hogy mit is kerestek az angrézik egy kis faluban?  Jókat nevettek rajtunk, a barátainkon, de elismeréssel bólogattak, hogy igyekszem tanulni a nyelvet.

Ganesha
      Egyik este a tóparton sétáltunk. Tele volt turistákkal. Kedvenceim a hajóból fotózgató turisták, akiket a part közelébe hoznak, s onnan bátran fotózgatják a fürdő és mosó asszonyokat és férfiakat. Semmi célunk nem volt, de valahogy az első naptól kezdve szokásunkká vált, hogy a parton, vagy az egyik hídon álldogálva eltöltsünk egy kis időt a víz közelében. A parton a ruhát mosó asszonyokon kívül sok kis koldus gyerek volt. Egyikük a húgával odajött hozzánk. A kisfiú és a kisbaba, - hiszen épphogy járt a kishúga, akit maga után vonszolt - ragyogó tekintetű, igazi kis szutykos gyerekek voltak. A kislány neve Jashoda volt, a kisfiúé Ganesha. Nem sokat tudtunk beszélgetni, de egész idő alatt játszott nekünk, ahogyan a gyerekek szoktak, hogy a figyelmedet magukra tereljék. És jó volt látni, hogy egy időre mintha kizökkent volna abból a nyomorúságos munkából, amit egész nap csinál. Gyerek volt, és imponálni, feltűnősködni akart egy kicsit. Aztán egy másik fiú szaladt hozzá, megfogta a kisbaba kezét, mert most ő volt soron a kettős koldulásban, és Ganesha is elszaladt. Később láttuk, hogy azzal a férfival vannak, aki tavaly szaladt utánunk hosszasan az utcán, mert a holt szezonban senki nem vette az általa faragott Ganesha szobrokat. Amikor már egy gyönyörű, ragyogó szemű gyermeket is odarángatott elénk, hogy neki akar enni adni, akkor megvettem tőle egy szobrot. Azóta sem láttam, még nála sem, ilyen kedves szobrot. Pedig volt most neki bőven, és jobban is fogyott, mint akkor. Nekünk azóta ez a szobor az utazó Ganeshánk.És bizony, ilyen pici a világ néha Indiában, Udaipurban.
      A mellett azt gondolom, ez történet kapcsolódik az egyik legnehezebb dologhoz Indiában. Sok gyerek koldul ország szerte magában, és mindig egy kis ételt akarnak. Van, aki mutatványozik valamit, van, aki csak kér, éhes.  Nem tudsz mindenkinek adni, és sokszor azt is végignézi az ember, hogy egymás után szedik le a turistákat, vonszolják először a süti árushoz, utána teázni vitetik magukat, aztán csokit vetetnek, és aztán csak pénzt kérnek..Egész nap. És mellette még a rosszcsontok is, akiknek sokszor bőven van mit a tejbe aprítani, kéregetnek. Egyrészt azt találtam ki, hogy néha valóban hozzám jönnek gyerekek, és akkor adok nekik, segítek valamit. Aztán időnként veszünk egy jó adag cukrot - darabja 1 Rs, ezért kér minden gyerek közvetlenül a csoki után 1Rs-t - és időnként a kezükbe nyomok egyet. Ezt egy idős bácsitól lestem el Udaipurban, és egyelőre úgy tűnik, működik. A másik, hogy nem szabad, és nem is akarom elfelejteni, hogy ők gyerekek, akármilyen komoly tekintetük van már egészen kicsi korukban, akármilyen erőszakosak olykor. Gyerekek.

(folyt.köv.)

Írta: Lakatos Dóra
Fotók: Hamar Gábor