Az Iliász harmadik énekének elején olvashatjuk a következő sorokat:

 

„És miután vezetőikkel mind rendbe verődtek

mint madarak, lármázva-zsibongva vonultak a trószok:

mind amidőn darvak krúgása lehallszik az égről,

melyek a téltől elmenekülve s a szörnyű vihartól,

Okeánosz hulláma fölött zajosan tovaszállnak

s pügmaiosz népnek hordozva halált, veszedelmet,

hajnali égből csapnak alá iszonyú viadalra.”

 

Amennyiben Homérosz eposzait az európai irodalom kezdetének tekintjük, akkor ezekben a sorokban csíphetjük nyakon első alkalommal az Európán kívüli népek, a törzsi társadalmak művészeti megjelenítését. (Még akkor is, ha a drámai erejű eposzi kép – modern kifejezéssel élve – hamis információn alapszik, hiszen a pigmeusokat sosem pusztította semmilyen daru vagy egyéb madárfaj a leírt módon.) Egyébként a kistermetű pigmeusok, az egyenlítői Afrika őserdőinek e különös teremtményei már a régi egyiptomiak érdeklődését is felkeltették. Erről vall egy az i.e. 2360 körül kelt papírusztekercs, amelyben Neferkere fáraó kéri Harkhuf tartományi hadvezért, hogy küldjön udvarába egy törpét felderíteni szívét, miközben elragadtatottan dicséri azok zenéjét és táncait. A pigmeusok létezését számbaveszi Hérodotosz is, Arisztotelész pedig „Egyiptom felső mocsárvidékére” helyezi őket. A modern Európa közvéleményét a múlt század közepén kezdte ismét foglalkoztatni e különös törpe népek létezése. De ekkor már túl volt egy sor távoli nép és kultúra megismerésén.

A teljes szöveg letöltése Pdf formátumban: Biernaczky – NEOETNOLOGIZMUS